Jana Aston - The Boss Who Stole Christmas

Fordította: Aiden

1. fejezet

A

 főnököm egy Grincs. Egy Scrooge. Egy Dursley a Harry Potterek világában. Biztos vagyok benne, még ha nem is lakik egy hegytetőn Kifalva fölött, vagy nincs egy Max nevű kutyája. Még akkor is, ha nem lakik egy Harry nevű kisfiú a lépcsője alatt. Még ha nem is fújta le a céges karácsonyi ünnepséget.

Fogadok, hogy az is eszébe jutott.

Ő egy antiszociális, gonoszdi seggfej, akinek biztosan csak egy darab szén lehet a szíve helyén. Kifejezetten egy Grincs. Ha nem maga Mr. Ebenezer Scrooge.

A legaljasabb fajtából.

A legundokabb, egy kétméteres félisten külsejébe csomagolva. Egyszerűbb lenne, ha úgy nézne ki, mint egy öreg Scrooge, nemdebár? Az ember hajlamos szeretni az aranyos dolgokat, még ha kételkedünk is a cukiságukban, mint a kóbor kiscicákéban. Nem számít, mennyire fújnak vagy karmolnak össze. Egyszerűen annyira cukik, hogy önként felemeljük őket, és igyekszünk magunkhoz ölelni.

Nick Saint-Croix nem aranyos. Ő olyan helyes, mint...

– Miss Winter – hallom a nevemet. Gondolataimat nem más szakítja félbe, mint maga a Grincs. A hangja éppen olyan lefegyverző, mint a kinézete. Könnyű és magabiztos. Csábító, mint egy tányérnyi a kedvenc karácsonyi süteményedből. Amelynek elkészítése túl sokáig tart, viszont elolvad a nyelveden, és a gyerekkorod ízeire emlékeztet. Ha lenne igazság a Földön, olyan orgánuma volna, akár a repedt fazéknak, de nincs. Meleg baritonja van, ami arra ösztönöz, hogy felkapd a fejed, egészen addig a pillanatig, amíg az agyad utol nem éri a dobhártyádat, és nem emlékeztet arra, hogy ez az ember rettenetes, és bármit megadnál, hogy abbahagyja... hogy elhallgattasd. Egy sütivel, egy zoknival, vagy akár azzal a golyós szájpecekkel, amit kifejezetten a "fogd már be azonnal a szádat" képzeletedhez kerestél a neten.

– Tervezted, hogy részt veszel a tíz órakor kezdődő ülésen? – folytatja anélkül, hogy megvárná, hogy egyáltalán felfogjam a jelenlétét. – Esetleg a délelőtt hátralévő részében szeretnéd befejezni az e-mailjeim böngészését? Alig lehet több néhány száz szónál, és mégsem bírod levenni a monitorról a szemed.

Csak a rend kedvéért: kilenc óra ötvenhat van, és a tárgyalóterem tíz másodpercnyire van az íróasztalomtól. Nick Saint-Croix pedig úgy settenkedik, mint egy macska. Ha hallottam volna, hogy jön, most nem nézegetném a hülye e-mailjeit, és nem élném bele magam annak az elképzelésébe, hogy azt vizualizálom, hogy pocakot növeszt és zöld lesz a bőre.

Kérlek, Mikulás. Intézd el nekem ezt karácsonyra.

Megpördülök a forgószékemmel, és felnézek az arcára. Olyan a szeme, amitől a nők elolvadnak. Ismerem, hiszen már többször is volt rá precedens, hogy ez történik. Nem egy bizonyos tulajdonságát hibáztatnám a tökéletességéért, hanem ergo az összeset. Széles vállak, keskeny csípő. Sűrű sötét haj és csillogó zöld szemek. A pillantása a legrosszabb mind közül – a zöld legidegesítőbb, legvonzóbb, leg-bokorba csalogatóbb árnyalatában pompázik. Magára a karácsonyra emlékeztet, az örökzöld fákra és a zizegő fényes papírba csomagolt ajándékokra. Egészen addig, amíg ezek a szemek undokul el nem keskenyednek a védjegyének számító rideg pillantások egyikében.

Magas. Legalább 15 centivel magasabb, mint én, még akkor is, ha magassarkút viselek. Anélkül körülbelül a Mikulás egyik manójának méretére zsugorodom, amikor Nick mellett állok, és ezt az érzést cseppet sem élvezem, ezért az íróasztalom egyik fiókjában tartom a körömcipőmet, hogy a munkába érkezésem pillanatában le tudjam cserélni a kényelmes csizmámat erre a magassarkúra.

Dizájner öltönyök, drága órák. Arrogancia, amit úgy áll rajta, mintha szexuális felhívást intézne, és ezek lennének a fegyverei hozzá. Amikor közvetlenül a szemembe néz, biztos vagyok benne, hogy képes kiolvasni minden egyes kósza gondolatot a fejemből. Azokat, amik arról szólnak, hogy hogyan fest a dizájner öltönyei alatt, melyek keverednek azokkal a képekkel a fejemben, amik arról szólnak, hogy romlott szusit eszik ebédre.

Egy szívdöglesztő Grincs.

És kevesebb, mint egy hónap van karácsonyig, és most még inkább Scrooge-szerűvé vált. Ezért küldte az e-mailt. Azt, amelyikben a Friendly Llama kampány prezentációját követeli ma – három nappal a határidő lejárta előtt. Mintha sem az időbeosztás, sem a határidők nem érdekelnék, és én ergo a semmiből tudnék prezentációkat varázsolni.

Persze varázsolhatnék is, hiszen már megszoktam, hogy állandóan vigyázzba állít, és az ő óhaja lett nekem az első, illetve az, hogy két lépéssel Saint-Croix úr előtt járjak. Személyesen és szakmailag is.

Ha már a karrieremről esik szó, van még egy dolog, amit érdemes rólam tudni. A Repülő Rénszarvas Játékgyártó Vállalatnál dolgozom. Ami azt jelenti, hogy a főnököm egy játékgyár vezérigazgatója.

És itt igazi játékokra kell gondolni, még csak nem is szexjátékokra.

Ez ám az irónia! Egy mogorva, gyermektelen fickó felügyeli azokat a játékokat, amelyek végtelen mosolyt, nevetést és örömkacajokat csalnak a csöppnyi emberkék életébe. Úgy tűnik, inkább ért a vállalat pénzügyeihez. Ahhoz, hogy az anyukáknak és apukáknak legyen mire költeni a pénzét, illetve, hogy kiürítse a folyószámlájukat.

Soha nem vállaltam volna el ezt az állást, ha előtte találkozom vele. Három évig a nagybátyjának dolgoztam. Ő kedves ember. Elképzelni sem tudom, hogy Nick miért lett ilyen.

Mogorva. Robbanékony.

Fogadok, hogy még karácsonyfát sem állít.

Mindannyian számítottunk rá, hogy előbb-utóbb az idősebb Mr. Saint-Croix végül nyugdíjba vonul, így senkit nem ért meglepetés, mikor ez megtörtént. De ez mégis kicsit olyan volt, mintha maga a Mikulás vonulna nyugdíjba, pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy ez még az én ittlétem alatt megtörténne, ugye? A Mikulás mindig olyan öreg marad, és örökkön-örökké teljesíti a gyerekek kívánságát. Ez az íratlan szabály. A gyermekkor, a szokás és a boldogság szabálya. Eltekintve attól, hogy Reindeer Falls nem az Északi-sarkon van, és az idősebb Saint-Croix úr pedig nem a Mikulás.

Öt hónappal ezelőtt az öreg Christopher Saint-Croix mégis kérte a nyugdíjazását. Saint-Croix-éknak sosem volt gyerekük, de a bátyjának igen. Kettő is. Saint-Croix úr unokahúga a nagybácsinak dolgozott, miután hat évvel ezelőtt elvégezte az egyetemet. Egyébként nagyon aranyos. Barátságos. Közvetlen. Kedves. Egyáltalán nem hasonlít a bátyjára, Nickre.

Christopher másik testvére, a húga, a humánerőforrás részleget vezeti. Az ő neve Sarah, az öreg a közvetlen felettese, és amint Martha is nyugdíjba vonul, ő fogja vezetni ezt a részleget.

Nem állítom, hogy sok időt töltöttem azzal, hogy azon rágódjam, ki fogja egy nap átvenni a Repülő Rénszarvas Játékgyártó Vállalatot.

Pedig illett volna.

Mert így örököltem meg főnökként a Reindeer Falls Grincsét.

 

– Megyek – szóltam oda hozzá. A válaszomat konstatálva pislog párat, és hirtelen szexi gondolatok villannak az agyamba, ilyenek, hogy: ó, Istenem, elmegyek. – Mármint a megbeszélésre – teszem hozzá. – Időben ott leszek, eskü.

Visszafordulok az íróasztalomhoz, és választ sem várva, pötyögök valamit a billentyűzetemen, miközben fohászkodom, hogy bárcsak előre menne, hogy ne kelljen mellette végigtipegnem a folyosón.

De nem megy. Ehelyett fogja az asztalomon lévő adventi naptárt és vet rá egy pillantást. Azt, amelyet a négynapos hálaadási hosszú hétvégén készítettem magamnak, miközben forró kakaót szürcsöltem és karácsonyi filmeket néztem. A karácsonyi dekorációm a hagyományaimnak megfelelően a hálaadást megelőző hétvégén már fenn volt, így jutott időm egy kis kézműves projektre, amely annyira közel állt a szívemhez.

– Érdekes – dünnyögte, miközben az egyik kis kartonajtót nyitogatta. Csak tíz van belőlük. Kettőtől hatig és tizenhattól húszig számozva. – Ez valamiféle selejt prototípus?

– Ez amolyan magánjellegű dolog – csattanok rá, majd megpördülök a székemben, és kikapom a kezéből. Muszáj ennek mindent tönkretennie? Bedobom a naptárt az íróasztalom fiókjába, és bezárom. Nick morcosan elindul végre a tárgyalóterem felé.

Várok kilenc óra ötvennyolcig, és felállok a székemből. Aztán egy nagy sóhajjal hónom alá csapom a laptopomat, kezembe fogom a kávéscsészémet, és indulok a reggeli megbeszélésre. Később talán felkeresem a plázában a Mikulást, és az ölébe csüccsenve picsogni kezdek, hogy hozzon Nicknek egy normális méretű szívet, lehetőleg ne olyat, amin a bunkóság lyuka díszeleg.

Végül is akár ez az álmom is valóra válhat. Karácsonykor bármi lehetséges.

 

2. fejezet

-A

 következő napirendi pont, a Teddy Maci Kávézó.

Furán viccesen hangzik, ahogy Nick kimondja a Teddy Maci Kávézó szavakat, hiszen annyira mókásnak tűnik az ő szájából. Néha elgondolkodom, vajon mindig is úgy képzelte-e, hogy átveszi a nagybátyja játékgyárát, vagy más tervei voltak. Tudom, hogy ő is Reindeer Fallsban nőtt fel, ahogy én is. De öt évvel felettem járt iskolába, így sosem találkoztunk, amíg haza nem jött, hogy tönkretegye az álommunkámat.

A húga három évvel járt felettem a suliban, így látásból ismertem őt, még mielőtt a nagybácsinak kezdtem volna dolgozni. Pont Sara volt az, aki felvételiztetett, amikor benyújtottam az önéletrajzomat a játékgyárba – az egyetlen helyre, ahová jelentkeztem, hiszen nem volt B-tervem az álommunkámra.

Sara is Reindeer Fallsban maradt. Hozzáment egy kedves fickóhoz, akit az egyetemen ismert meg, született egy gyerekük is, illetve már egy másik is úton van.

Nick elutazott a városból, fősulira.

Később újra felbukkant, én pedig itt ragadtam a durcás fejével.

Legalábbis egy ideig. Gondolom, előbb-utóbb lesz annyi esze, és elhúz Reindeer Fallsból egy nagyvárosba. Bármelyik nagyvárosba. Ez az én hosszú távú álmom. A rövid távú álmom az, hogy Nicket elcsapja valami szán.

A Teddy Maci Kávézó az én saját projektem volt. Most biztosan az jár a fejedben, hogy hogy bírom ki ezt a Scrooge-ot? Őt leszámítva ez a munka igazi álom. Úgy értem, lássuk csak. Azért kapom a fizetésem, hogy kávézókkal és mackókkal kapcsolatos projekteken dolgozzak.

– Az építkezés egy hónappal előrébb tart a tervezettnél – jelentem ki. – Jó úton haladunk, hogy egy teljes hónappal a nyári turistaszezon előtt megnyissuk a Kávézót Reindeer Fallsban. Lehet, hogy ez néhány lakos számára meglepő lesz, mivel Reindeer Falls egy igen népszerű turistacélpont.

 Mármint egy aprócska középnyugati városhoz mérten.

Fogadok, hogy Nick halálra unja magát itt. Az elmúlt négy esztendőt Európában töltötte. Méghozzá Németországban, amiről én csak azért tudtam, mert a húga szóbahozta őt egy-két alkalommal ebéd közben az alkalmazottak ebédlőjében. Valószínűleg onnan szerezte a puccos öltönyeit is, mert azok biztosan nem a saginawi Macy's-ből származnak.

Elképzelni sem tudom, hogy Nick Reindeer Fallsba való lenne. Ami a legrosszabb dolog, amit egy emberről állíthatnék. Úgy képzelem, mintha egy New York-i megvetéssel tekintene a betelepültekre. Nem NYC-ből való, gondolhatják, miközben azt figyelik, hogy valaki türelmesen várakozik a zebrán, ahelyett, hogy egy sárga taxitól centikre az utcára ugrana, akár egy helybéli.

Reindeer Falls a legbájosabb kisváros, amit valaha láttam, és nem nagyon van más hely, ahol szívesebben élnék. Lakossága ötezerharmincnégy főből áll, de ez a szám félrevezető lehet, hiszen húszpercnyire van egy ötvenezres nagyváros, és Detroit is kilencven percre van innét, szóval nem olyan, mintha egy világtól elszigetelt kisváros volna, ahol mindenki tud mindenkiről mindent. Mi vagyunk a bűbájos középnyugat imádnivaló részét. A városkát hivatalosan is úgy nevezik, hogy "Kis Bajorország", mert a várost német telepesek alapították, és úgy építették, hogy hasonlítson egy németországi falura. A mai napig a lakosok fele német származású, és szigorú építkezési törvényt vezettek be van arra vonatkozólag, amely előírja, hogy az újonnan épült házaknak a származásunk európai stílusát kell követnie.

És persze, talán elfogult is vagyok, hiszen itt születtem. És mert a nevem Holly Winter. És akár most is elárulhatom... Két húgom van, Ginger és Noel.

Való igaz, hogy a családom rajong a karácsonyért.

Anyukám persze váltig tagadja, hogy csupán a vezetékneve miatt ment hozzá apukámhoz, de maradjon köztünk: a nyakamat rá, hogy azért ment hozzá, hogy karácsonyi stílusú nevük legyen a gyerekeiknek.

De kanyarodjunk vissza a Teddy Maci Kávézóhoz. Mint már említettem, ez az én legfőbb projektem. A Bavarian Bear az egyik olyan termékcsalád, amiért jómagam felelek. Már több mint száz éve gyártják ezeket a mackókat Nürnbergben, Németországban, és a Repülő Rénszarvas Játékgyár az elmúlt negyven évben a bajor mackók kizárólagos észak-amerikai forgalmazója lett. Még egy különleges bajor rénszarvast is kifejlesztettek a cég első számú játékaként.

Amikor az év elején megépült egy új üzletsor a városka főutcáján, indítványoztam, hogy béreljük benne egy helyet, és nyissuk meg a Teddy Maci Kávézót, ahová a gyerekek elhozhatnák a bajor mackóikat (vagy a bajor rénszarvasaikat) teázni. Ez egy turistacsalogató ötlet volt, egy olyan helyen, ahol a helyi gyerekek születésnapi partikat rendezhetnek. Ezen a helyen áruljuk majd a bajor mackók teljes termékcsaládját a kiegészítőkkel együtt. Tudod, apró pár cipőt a macikhoz. Ruhákat, hogy a mackóját orvosnak, űrhajósnak vagy tornásznak öltöztethessék. Gyerekméretű pizsamákat, amelyeket a mackóhoz illő szettel együtt árulnak. Lesz medvekórház a javításra szoruló medvéknek, és medvebarátfürdő azoknak, akiknek némi mosásra lenne szükségük.

Tudom, tudom. Ez az egész túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz legyen. De ilyen az élet Reindeer Fallsban, és ez az oka annak, hogy nem akarok felmondani és máshol vállalni valami unalmas melót. A Repülő Rénszarvas Játékvállalatnál dolgozni kicsit olyan érzés, mintha karácsonyi manó lennék, és ki ne dolgozna szívesen a Mikulásnál?

Nézd, tudom, hogy a Mikulás nem létezik. De az én karácsonyimádó szívemnek ő igenis valódi, és én ezzel is megelégszem.

Ezt a projektet már azóta szerettem volna megalkotni, amióta a céghez kerültem. A bajor mackókészítőknek van egy kisebb kávézójuk Nürnbergben. Amikor megláttam a honlapjukat, szó szerint elvarázsolt – és azon agyaltam, hogy mi is összehozhatnánk valami hasonlót itt, Reindeer Fallsban. A turisták folyamatosan özönlenek ide. Eredetileg középnyugati nyaralóhely lennénk. Tábortüzek, mézeskalács-sütő versenyek és lovas szánnal való utazás a Reindeer Falls-i erdőn átvezető, erre a célra kialakított pályán. Jó, igazából nincs is erdőnk. Az város szélén lévő a pár száz hektáros erdő a Hartfield család tulajdonában van. Csináltak egy irtást az erdőn keresztül, beruháztak néhány szánra, és így jött létre a Mikulás szánhúzás. És hadd mondjam el, hogy minden télen szép pénzt hoz nekik.

Minden ősszel Oktoberfest szezonunk is van. A Fő utcán mókás üzletek sorakoznak, és itt van a város főlátványossága is: az Otto's Karácsonyi Piac, az ország legnagyobb karácsonyi kiskereskedelmi üzlete, amely egész évben vonzza a látogatókat közelről és távolról. És nem egy, hanem két szállodánk is van, amelyek vízicsúzdával várják nyáron a vendégeket. Mint mondtam, eléggé mozgalmas hely vagyunk egy olyan városhoz képest, amely minden esztendőben megkoronázza a cukorbaba-hercegnőt.

Nem akarok hencegni, de hét évvel ezelőtt magam is elnyertem a Cukorbaba Hercegnő címet. Tudom, hogy ez egy kicsit hiúnak hangzik, de még mindig megvan a koronám. Minden karácsonykor feldíszítem vele a fám csúcsát, hiszen az volt az álmom gyermekkoromban, hogy Cukorbaba Hercegnő lehessek. Az, illetve az is, hogy a Repülő Rénszarvas Játékgyártó Vállalatnál dolgozzak, ha felnövök.

 Klimpírozok a laptopomon, igyekezve, hogy az általam készített bemutatót a konferenciaterem falán lévő kivetítőre oktrojáljam, hogy mindenkinek megmutassam a frissítéseket. Vannak fotóim az építési folyamatról és képek a már megrendelt kávézó bútorairól. Egy egyedi porceláncsaládot fejlesztettem ki, amelyet a kávézóban mutatunk majd be, és új termékcsaládként fogjuk értékesíteni.

Lehet, hogy egy kicsit elragadtattam magam, hiszen szívből rajongok ezért ez a kávézó projektért, és különben is, hogy lehetne bárki, akit nem hoz lázba az ilyesmi?

– A reklámot összeegyeztetted a korai megnyitóval? – kérdezi Nick a szemembe nézve, amint lassan egy tollat görget az ujjai között, miközben némán ítélkezik felettem.

– Nem. A hivatalos megnyitó továbbra is június elsején lesz. Az előzetes megnyitót jelenleg május tizedikére tervezem. Az előzetes megnyitót a helyieknek szervezzük, és az időt arra használjuk fel, hogy a nyári szezon előtt finomhangoljuk a működést. A bérköltségvetést is a korai nyitáshoz igazítottam – teszem hozzá sietve, amikor Nick továbbra is engem bámul.

Megköszörülöm a torkomat, és a következő diára kattintok, hogy mindenki láthassa a pénzügyi adatokat.

– A jövő nyárra már húsz százalékos a telítettség, az indulás előtti kampány és az online foglalási rendszeren keresztül tett foglalások alapján. Arra számítok, hogy ez még drasztikusan nőni fog, mihelyst közzétesszük az interiőr fotókat, és igazából is futni kezdenek a reklámok. Úgy számolok, hogy a szerényebb nyári szezon végén és a téli szezon beköszöntével hetven százalék, a szezonon kívüli időszakban pedig harminc százalékos telítettség alapján becsültem meg a nyereséget – magyarázom, s a kivetítőn megjelenik egy grafikon az ezeken a számokon alapuló tervezett bevételekkel. – Ám ezek nagyon szerény becslések. Arra számítok, hogy nyár közepére száz százalékos lesz a foglaltságunk, amint az emberek kíváncsiak lesznek a kész térre. És szerintem a szezonon kívüli számaink meghaladják majd ezt harminc százalékkal, mihelyst a helyi gyerekek születésnapi partijainak célpontjává válunk, viszont óvatos akartam lenni a...

– És mi lesz a csalódott gyerekekkel? – szakít félbe Nick.

Erre már elakad a szavam. Most viccel velem? Miféle csalódott gyerekről hadovál? Azt szeretné, hogy vegyem számításba azokat a kicsiket is, akik nem szívesen buliznának a Kávézóban? Atyaég, szerintem tényleg erre utalhat. Miért nem gondoltam erre? Persze, hogy erről van szó, mikor ő maga is azóta gyűlöli a szórakozást, amióta megtanult beszélni, és eldöntötte, hogy mindenkiben csalódnia kell.

– Ha a főszezonban teltház van, és nem jutnak szabad asztalhoz? – kekeckedik Nick és én átmenetileg megkukulok. – A nürnbergi helynek, amelyről ezt a kávézót mintázzuk, van egy elviteles pultja is. Erről te is tudtál, miért nem kérdezted meg a németeket, hogy megosztanák-e velünk az éttermi és az elviteles forgalom arányát?

Ó...

Elkezdek fészkelődni a székemben. Valahogy utálom is, meg imádom is, ahogy a háztól-házig szállított kaját elvitelesnek becézi. Sejtem, hogy ez az Európában töltött időből ragadt rá. De mivel utálom őt, ezért nem vagyok hajlandó beismerni, hogy ez mennyire édes.

– Nem is tudtam, hogy van náluk kiszállítás is. Nem volt róla kép a honlapjukon.

– A honlapjukon – ismétli meg Nick lassan, miközben a szemöldöke a haja tövéig szalad. – Te még sosem jártál a németországi kávézóban?

– Nem – vallom be, ez így magabiztosan, mert egy csepp gyengeséget sem tervezek mutatni neki. Utánanéztem a dolognak, tudom, hogy az üzleti tervem atombiztos. – A rendelkezésre álló négyzetméteren belül nincs helyünk egy elviteles pultnak, és különben is, a számok anélkül is megállják a helyüket.

Nick az alsó ajkához ütögeti a kezében lévő tollat, miközben gondolkodik. A teremben csend van, mialatt mindenki arra vár, hogy valamilyen módon elcsessze a napomat.

– A Jack Frost gyertyagyár januárban bezár – jelenti be Nick. – Jelenleg pont az új Teddy Maci Kávézónk melletti helyiséget foglalják el. Használjuk ki a lehetőséget, és csatoljuk hozzá egy kiszállító üzletet. Mindkét egység hátsó részében kialakítunk egy átjárót, így megoszthatják egymással a konyhát és a hűtőteret. A kiszállítós oldalra betehetünk néhány asztalt és egy további árupultot. Holly elkísér a jövő heti németországi utamra, és találkozik a nürnbergi eredeti kávézó vezetőségével. Megnézzük, hogyan működnek a főszezonban, és milyen ötleteket tudnánk megvalósítani idehaza.

Na, itt álljunk meg! Azt mondta, hogy én is vele megyek?

– Jaj, ne már!

A teremben minden szem rám szegeződik.

– Ezt úgy értsem... – akadok el, az agyam ezerrel pörög. – Hogy a Jack Frost gyertyagyár bezár? Azta, már egy örökkévalóság óta nyitva vannak – mondom szomorúságot színlelve, majd a fejem ingatom, és csak a főnömre pillantok. Még a könyvelő spanom is együttérző grimaszt vág.

– Nekem márpedig be kell vásárolnom a cukorillatú gyertyákból, mielőtt végleg lehúzzák a rolót. Ez a kedvenc illatom. Hiszen mindjárt itt vannak az ünnepek!

Édes Kisjézus, Holly, fogd már be a szádat!

– Egyébként meg honnan veszed, hogy bezárnak? – érdeklődöm, majd igazítok a laptopom képernyőjén, és idegesen dobogok a lábammal az asztal alatt. – Nekem egy szót se szólt senki erről.

– A lányuk, Taryn a barátnőm.

 Vagy úgy, Taryn. Végzős volt a Reindeer Falls Gimiben, amikor én csak elsős voltam, vagyis két évvel fiatalabb Nicknél. Ő volt az a csaj, aki kigúnyolta a kedvenc karácsonyi zoknidat, amikor véletlenül – na jó, szándékosan – márciusban volt rajtad. Az a fajta karácsonyi troll, aki képes bezáratni akár egy köztiszteletben álló helyi gyertyaöntő műhelyt is...

– Átveszi a szülei üzletét, és új helyre költözteti a boltot a River Place Áruházban – szakítja félbe gondolataimat Nick. – Kell neki a tér, hogy a gyertyaöntő műhelyeket bővíteni tudja, bár azt mondta, valaki hamarabb kibérelte az eredeti helyük mellett található üres üzlethelyiséget.

Ó.

Hát bevallom, az a valaki én voltam. Én voltam az, aki lecsaptam a Teddy Bear Café üres üzlethelyiségére. És nem bezárja az üzletet, hanem bővíti, szóval talán mégsem került fel a Mikulás rossz kislányokról vezetett listájára. Nicken felejtem a szememet, és azon tűnődöm, vajon milyen barátok lehetnek. Esetleg meztelen barátok-e?

Fúúúj.

– A konyha kibővítése képes lesz ellátni az elviteles forgalom kiszolgálásával járó többletmunkát? Képesek leszünk-e kivitelezni a kellő korrekciókat épp most, az építkezés befejezése előtt? – pillantott fel Nick, miközben vadul gépelt a laptopján.

– Persze – felelem. Tudom, hogy így lesz, mert a konyha elrendezését három különböző cukrászmesterrel is átnézettem, és mindannyian azon a véleményen voltak, hogy a munkaterület elegendő kell legyen a tervezett teljesítmény duplájának is. Biztosra akartam menni, hogy levédjük magunkat akkor is, ha úgy döntünk, hogy bővítjük az üzletet, esetleg egy vendéglátóipari részleggel egészítjük ki.

– Kétszer is utána jártál? – kérdi Nick, mialatt folytatja a gépelést. Úgy teszi fel a kérdést, mintha csak érdekelné a dolog, de ez nem volt kérdés. Ez parancs volt. Át kell írnom az összes számot, hogy a további elviteles mennyiségeket is belekalkuláljam, és amikor előterjesztem az új számadatokat, majd gondolom felteszi a kérdést, hogy miért van húsz százalékkal több hűtő, mint amennyire az előrejelzéseim szerint szükség van, nekem pedig tíz percembe kerül elmagyarázni neki, hogy a hűtőtér nem egyéni, hanem előre meghatározott köbméterekben van megadva, vagyis a húsz százalékos plusz jobb megoldás, mint az egy mérettel kisebb, ami csak két százalékos többlet hűtőtérrel számol.

És egész idő alatt engem néz. Csendesen és merengve.

Egy hétbe telik, mire átdolgozom a Teddy Mackó Kávézó teljes pénzügyi tervét, hogy a szomszédos egység újabb bérleti díját, a további építési költségeket és a további személyzeti költségeket is figyelembe vegyem. Aztán ki kell számolnom az összes becsült eladási előrejelzést. Bízzak meg egy tervezőt, hogy tervezze meg az elviteles dobozokat, zacskókat és poharakat. Aztán még ezekből a termékekből is mintákat kell szerezzek. Nem, ez nem egy hétbe fog kerülni nekem, hanem legalább a hónap végéig.

– Küldj nekem egy jelentést, ha kész vagy – teszi hozzá Nick, mintha ez az egész már előre eldöntött dolog lenne, csak azért, mert ő kihajította a megrendelést. Vagyis hát, értem én, hogy ő a főnök. Megértem, persze. De azért hadd mondjam el, hogy a nagybácsi nem így kezelte a dolgokat. Az öreg nem hordott egyetlen olyan öltönyt sem, ami miatt beindult volna a fantáziám először is, hogy vajon hogy nézhet ki meztelenül.

Úh! Kizárt, hogy elkísérjem erre az útra. Szó sem lehet róla. Semmiképp. Talán már el is felejtette? A székemben mocorgok, és a szemem sarkából Nickre sandítok, miközben ő a raktárigazgatót faggatja a kartonpapír áráról. Még sosem voltam üzleti úton. Azt sem tudnám, hogyan kellene megszervezni. Talán nekem kellene foglalnom a repülőjegyet és a szállást, majd benyújtani a könyvelésre a költségelszámolást? Vagy talán az asszisztense intéz ilyesmit? Talán... talán egyszerűen elfelejtkezem a helyzetről, amíg nem lesz túl késő? Kevesebb, mint egy hét múlva indulnánk, valószínűleg már túl késő lefoglalni egy plusz repülőjegyet. Decemberben, az ég szerelmére. Veszek egy nagy levegőt, és elengedem magam a tárgyalótermi székben.

Nick tekintete felém villan, miközben a raktárvezető elmagyarázza az ünnepi dobozok költségeit. Kicsit kihúzom magam, és azon tűnődöm, milyen hangosan sóhajtottam.

Egy pillanattal később egy új e-mail érkezik a postaládámba. A tárgyban az áll: Útiterv.

 

3. fejezet

-K

izárt, hogy a jövő héten Németországba utazzak.

Ezt magabiztosan és határozott hangon jelentem be. Egész este a fürdőszobai tükör előtt gyakoroltam a "Hogyan mondd le az utazást Nickkel" beszédemet, és úgy tűnik, ez most már elég határozottra sikeredett. Azt hiszem, már sejtem a fellépő érveit, és mindegyiket képes leszek egyenként megcáfolni.

– Majd e-mailben egyeztetek a kontaktszeméllyel a Bavarian Bearnél a kiszállításról – teszem hozzá, anélkül, hogy választ várnék. Nick éppen a homlokát ráncolva bámul valamit a képernyőjén, amikor végre összeszedtem a bátorságomat, mikor belépek az irodájába, hogy közöljem vele, hogy lefújom az utazást, és szándékosan nem vártam meg, amíg nem figyelt rám, mielőtt belekezdtem a monológomba. Széljegyzet: meglepett, hogy a helyes pofija még nem alakult tartósan mogorvává. Lefogadom, hogy negyvenéves kora előtt már szarkalábak lesznek a homlokán.

– Egyenértékű lesz azzal, mintha magam is jelen lennék, de így mindenkinek egyszerűbb.

– Egyenértékű? – ismétli meg a mondatom elejét, majd hátradől a székében, és most már teljesen rám figyel. A mogorva tekintetét felváltja egy olyan szempár, amit én kíváncsian szkeptikusnak neveznék. Egyik kezét a széke karfájára támasztja, a másik keze pedig odanyúl, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. A nagybátyja egész decemberben karácsonyi témájú nyakkendőket hordott. Minden nap másikat, olyan sok volt neki.

Nick nyakkendője szénszürke volt.

– Gyakorlatilag az is – felelem egy apró kézlegyintéssel.

– Mondja, Winter kisasszony, melyik része hangzott úgy annak az utasításomnak, hogy ön Németországba jön velem, mintha az opcionális lenne? Mert nem volt az.

Utálok a nagybátyja irodájában beszélni vele. Illetve most már Nick irodájában, úgy tudom. Nem cáfolom meg, amit állít. A nagynénje és a nagybátyja már elköltöztek Key Westbe, és vettek maguknak fél tucat tyúkot. Házityúkokat. Ott rohangálnak az udvarukon, és ki-be járkálnak a maguk eszkábált tyúkólban. Én sem értem igazán, de úgy tűnik, Saint-Croix úr és Saint-Croix asszony rettenetesen örülnek a nyugdíjas éveiknek, és jól tudom, hogy eszük ágában sincs visszatérni a gyárba, de Nickkel beszélgetni ebben az irodában annyira zavarba ejtő tud lenni, mivel nem rendezte át. Azt vártam, hogy a játékokról készült bekeretezett posztereket giccses motivációs plakátokra, egy nagyváros látképére vagy a dartmouthi diplomájára cseréli. Vártam, hogy a régi fa íróasztalt, amely mögött a nagybátyja ült közel negyven évig, valami elegáns, modern és új íróasztalra cseréli.

De nem cserélte. Csak a székét és a számítógépét vitette oda. És még valamit.

Kirakott egy hirdetőtáblát. Egy óriási, hatalmas, széles tölgyfával keretezett valamit, amelyet az ajtó melletti falra függesztett ki, hogy Nick az íróasztala mellől közvetlenül is ráláthasson. Mintha pikk-pakk megjelent volna egy hétvégén, úgy egy hónapja, és azóta is üresen állt. Kiakaszt, hogy üres. Mi értelme van odatenni egy hirdetőtáblát, ha nem tűzöl ki rá semmit? Ez fura.

Nagyon fura.

– Soha nem fogom tudni befejezni a Teddy Maci Kávézó átalakítását a hónap végéig, ha kihagyok egy hetet, hogy Németországba utazzak.

– Ki mondta, hogy a hónap végére be kell fejezni a változtatásokat? – kérdi, majd leveszi a nyakkendőjét, és az ujjaival az asztalon dobol.

– Feltételeztem, hogy azt szeretnéd, hogy...

– Bárcsak abbahagynád a feltételezést – vág a mondatomba, a szavai élesek, de a hangja ellágyul. Amitől el is felejtem, mit akartam „feltételezni”. És van valami az arckifejezésében, valami, amit nem tudok pontosan meghatározni. Valami bántó ingerültség, amit annyira igazságtalannak tartok. Folyamatosan a szőnyeg szélére állít, jelentéseket követel, kihívóan viselkedik velem a megbeszéléseken, az íróasztalomnál odasunnyog hozzám, hogy olyan kérdéseket szegezzen nekem, amelyekre e-mailben már válaszoltam.

Én vagyok az, akinek bosszantani kellene őt, gondolom felháborodottan. Nem neki.

– Nick, karácsony van – mondom, és tudom, hogy a hangom kicsit mintha könyörgőre váltana, de nem tehetek róla. A december Reindeer Fallsban a kedvenc évszakom. Ezt mindenki tudja.

– Még csak december harmadika van – feleli erre fanyarul, láthatóan nem hatja meg a könyörgésem.

– Tudod, mire értem. Nyakunkon az ünnepi időszak – feleselek, és széttárom a karomat, mintha így akarnám jelezni, hogy a teljes hónap az ünnepből áll. De hát így is van. Ezt nem kéne magyarázni.

– Németországban is ünnepek vannak olyankor – ellenkezik. – Azt gondoltam, hogy milyen jó ötlet lenne a legvarázslatosabb évszakban látni a Reindeer Falls ihletőjét, hidd el, imádni fogod.

Ezen nem vitatkozom. Tényleg így van.

De már a gondolata is, hogy egy hétig a társaságában legyek, viszolygást vált ki belőlem. Kényelmetlenül érzem magam minden illetlen testrészemben.

Lesütöm a szemem, s az asztalát bámulom, aztán belevágok a listám következő kifogásába.

– Lehet, hogy nem is tudsz róla, de a Food Network idén Reindeer Fallsban forgatja a Nagy Mézeskalács Sütőversenyt, és a húgomnak jelentős esélye van a győzelemre. Ezért itt kell maradnom.

– A döntőt karácsony este élőben közvetítik a város főteréről – érvel Nick határozottan. – Biztosíthatlak, hogy még azelőtt hazaérsz.

A puccos székéből egy nyikkanást sem hallani, ahogy mocorog benne, mialatt engem bámul. Esküszöm, hogy minden pillanatát élvezi a diskurzusunknak.

De tényleg...

A diótörő fia, honnan a fenéből tudta ezt? Honnan tud bármit is a Nagy Mézeskalács Sütőversenyről? Arra számítottam, hogy lövése sincs a helyi ünnepi menetrendről. Gyorsan rátérek a következő kifogásomra.

– Nincs is útlevelem – jelentem be. Még egy kis álszomorúságot is sikerül becsempésznem ehhez az álhírhez.

Nick sokáig bámul csak rám, a csend nehézkesen megül a levegőben kettőnk között, amíg szinte már feszengek a hazudozástól. Beleborzongok a figyelmébe. Órák telhetnek így el. Majdhogynem egy egész örökkévalóság. Sütiket sütnek a Mikulásnak a semmiből, kihűtik és tálalják az alatt az idő alatt, amíg Nick engem bámul, és várja, hogy megtörjek a hazugság súlya alatt.

– Feltételeznem kell tehát – kérdezi végül, lassan és megfontoltan, a szavai tagoltak és hangsúlyosak –, hogy illegálisan lépted át az országot a múlt hónapban, amikor három nap szabadságra mentél, hogy részt vegyél az unokatestvéred esküvőjén Mexikóban?

A szemem elkerekedik, és a talpamig pirulok. Esküszöm, hogy soha nem szóltam neki, hogy az esküvőt Mexikóban rendezték. Az íróasztala mögötti falra nézek. Aztán a padlóra. A bekeretezett plakátra egy fából készült játékkészletről, amelyet a cég a hetvenes években mutatott be. Ez volt az egyik legnépszerűbb játék, és még mindig gyártjuk. Bárhová nézek, csak Nickre ne kelljen.

– A pasimnak egy nagyon fontos karácsonyi partija lesz, amin illene részt vennem – bököm ki a következő lódítást. Ez egy kicsit eltér a forgatókönyvtől, de az igazat megvallva nem számítottam rá, hogy ilyen mélyre kell ásnom a kifogáslistámon, és ettől ideges leszek.

– Nincs is pasid – feleli Nick, és amikor megkockáztatok egy pillantást felé, látom, hogy a szeme résnyire szűkül, és az ujjai a szék karfáját markolásszák.

– Ezt nem tudhatod!

– Oké. Mi a neve? – érdeklődik, és ezzel a szőnyegről visszatereli a figyelmemet az arcára.

Hűűű, most legyél okos, Holly, gondolkozz! Hogy hívhatják a pasimat? Bármit mondj, csak ne Nicket.

– Sant... ana. Santana – nyögöm ki végül. – Mint az együttest.

– Megkérdezhetem, hogy mi a munkája? – vallat. Azt hiszem, mosolyra utaló jeleket vélek felfedezni Nick arcán, de nehéz biztosra menni, mert olyan ritkán mosolyog.

Lehet, hogy csak egy grimasz. Vagy egyszerűen gáz ezt elhinnie.

– Egy együttesben játszik – felelem. Meg akarok halni. Ugye nem arról fecsegtem, hogy a nem létező pasim, Santana egy együttesben játszik?! De Nickkel szóbaállni olyan, mintha egy harapós kutyával próbálna boldogulni az ember. A legjobb, ha nem mutatod ki, hogy félsz tőle. Dacosan a csípőmre vágom a kezem, és így maradok. Elképzelem, hogy Santana nagyon kedves hozzám, és mindig mosolyra áll a szája.

– Holly. – Nick szinte sóhajtva mondja ki a nevemet. A szemét rövid időre becsukja, a fejét a plafon felé billenti, mintha erőt merítene az ottani lámpákból. Nem gyakran használja a keresztnevemet, helyette valami furcsa előszeretettel hív Miss Winternek. Hogy őszinte legyek, valahogy jobban szeretem, mert amikor a keresztnevemen szólít, mindig olyan hangon mondja, hogy az rém erotikusan hangzik.

Szóval eszembe jut a szex…vele.

Ami több szempontból is zavaró. Nagyon, nagyon sok szempontból. Miért akarna bárki szerelmeskedni valakivel, akit nem is kedvel? Valakivel, aki mufurc? Talán még abba is belekötne, ahogy a csípőmet emelem, vagy követelné, hogy parancsra élvezzek el. Lehet, hogy kérne egy táblázatot, amiben a hajlékonyságom végtagonként van dokumentálva. Vázlatokat óhajtana, amik pontosan bemutatnák, hogy a térdeim milyen közel képesek kerülni a fejemhez.

Úristen, már az ötlet is eléggé vadító. Mármint a hajlékonyságom, nem a gonoszsága.

Vajon Ebenezer Scrooge jóképű volt-e fiatalon? És vajh’ okozott-e zűrt a kedves fiatal hölgyek szívében és ágyékában, amikor parancsokat osztogatott és mogorván nézett? Ha igen, akkor az ifjú Ebenezer dús hajú, karcsú testalkatú férfi lehetett? Vajon finom karácsonyfa- és frissen hullott hóillata lehetett?

Ebenezer valószínűleg rettenetes volt az ágyban. Fogadok, hogy attól lett ilyen mufurc. Lehet, hogy túl gyorsan elélvezett, és arról sem volt fogalma sem, hogy mit kezdjen a nyelvével.

– Fejezzük be ezt a beszélgetést – közölte végül Nick, és önmagába fordult, pedig ő győzött. A tekintete a lábamra csúszott, mielőtt visszafordulna a képernyőre, ezt úgy veszem, hogy: tűnj a szemem elől. – Értelmes cipőt is csomagolj – közli foghegyről. – Csupa macskakő és egyenetlen lépcsőfok az egész város, és az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy a hátamon vigyelek, ha kitörik a bokád.

Erre már nem is mondok semmit. A kezem lehanyatlik a csípőmről, ahogy sarkon fordulok a macskakőhöz nem illő magassarkú cipőmben, és Nick irodájának ajtajához sietek. Ahogy a küszöbhöz érek, megakad a szemem a hirdetőtáblán. Valamit végre felragasztottak rá. Lelassítom a kilépésemet, hogy megnézzem, mi az.

Egy kézzel írt levél van felragasztva rá. Amit egy kislány írt.

A gyárnak címezve, gyöngybetűkkel, lila tintával írva. Katlyn a texasi Conroe-ból szeretné, ha tudnánk, hogy a Kutyadetektív társasjátékunk a kedvenc játéka az egész világon, és tudni szeretné, hogy miért csak fiú kutyák vannak benne, és hogy nem-e lehetne-e hozzáadni egy Chloe nevű lány kutyát? Azt is javasolja, hogy Chloe legyen a főnök a kutyacsapatban.

Néhány hónappal ezelőtt Nick egy heti megbeszélésen hadilábon állt a nemi sztereotípiákkal kapcsolatban, majd részletes elemzést követelt minden termékmenedzsertől, valamint minden játékról. A jelentéseknek tartalmazniuk kellett az egyes termékek célközönségét, a játék feltételezett nemét, valamint a marketinganyagok ötéves történetét, amely jelzi a nemi előítéleteket.

– Küldjék el az adatokat Hollynak – adta ki az utasítást, annak ellenére, hogy én nem voltam senki felettese. Azt kérte, hogy rendezzem az adatokat egyetlen táblázatba.

Bosszantott, hogy úgy kezelt, mint valami titkárnőt, aki mindenki munkájának egységesítéséért felel, bár egy Excel-táblázatot viszonylag könnyen rakok össze, és mégiscsak ő a főnök. Így természetesen megcsináltam. Egyébként is, két termékmenedzser egy kicsit... ódivatú a maga módján. Ez alatt azt értem, hogy mindjárt nyugdíjba vonulnak, és nem igazán értenek a Excelhez. Vagy nem nyitottak a gendersemleges játékokra. Azon a héten volt némi morcogás a robotok neme miatt, hidd el nekem.

A Kutyanyomozó nevű társasjátékot éppen időben dolgozták fel újra, hogy az új verzió a fontos negyedik negyedévre kerüljön a játékboltokba. Mi is beleöltünk egy kalap pénzt abba, hogy az új kiadás a Black Friday akcióban ott legyen az ország legnagyobb kereskedőjénél, a KINGS-nél.

Az új kiadás két főszereplő kutyazónyomozót is tartalmazott, akiknek Chloe és Katlyn volt a nevük.

Átsandítottam a vállam fölött Nickre. Nem a monitort nézte, hanem egyenesen engem.

 

4. fejezet

-N

em tudom elhinni, hogy egy ingyen európai nyaralás miatt rinyálsz a szívdöglesztő főnököddel. Kész katasztrófa vagy, Holly – jelentette ki a húgom, Ginger, és a szemöldökét ráncolta – bingó! – mézeskaláccsal a kezében.

– Ez nem nyaralás, ez üzleti út! – tiltakozom. – Méghozzá a Reindeer Falls Grincsével! – teszem hozzá, hiszen nyilvánvalóan elkerülte a figyelmét a legfontosabb és egyben a legborzasztóbb részlet.

– Ennek a tésztának a savtartalma irtó szar. Valami nem klappol benne – állapítja meg Ginger, majd végigsimít a homlokán, melaszcsíkot hagyva a bőrén. – Nem engedem, hogy Keller Jamesszé legyen a fődíj. Az egész jövőm forog kockán, te pedig egy kirándulás miatt picsogsz az Északi-sarkra. Ez annyira igazságtalan!

– Az nem is Északi-sark – morgok. – Az Nürnberg, ami Németországban van. Ami, hogy igazságos legyek, lehet, még jobb is, mint az Északi-sark, a sok bájos bajor épületek miatt. Ráadásul az Északi-sarkon tényleg nincs mit csinálni, hiszen a Jeges-tenger közepén van, meg hasonlók.

– Keller Jamesnek nincs saját műsora a Food Networkön? – szól közbe Noel, Ginger konyhapultjánál lévő bárszéken ülve. A kérdést egy falat mézeskalács mellett teszi fel. Néhány adaggal már túl vagyunk ezen az estén.

– De van – sóhajtja Ginger, mielőtt újra kimondaná a Food Network nevet, akárcsak templomban lenne, és tisztelettel kellene szólnia róla.

– Kit érdekel, hogy hány tévéműsora van. Senki sem süt olyan mézeskalácsot, mint te, Ginger – vigasztalom. – Veled szemben esélye sincs a győzelemre.

– Nekem kell az a pénznyeremény, hogy végre megnyithassam Ginger cukrászdáját. Keller Jamesnek nem kell az a nyeremény! Egyáltalán miért szabad indulnia a profiknak? – jajgat Ginger, mialatt egy újabb ötkilós zsák lisztet emel a konyhapultra. Ő a testvérek közül a legfiatalabb, és amióta az eszemet tudom, él-hal a süteményekért. Míg Noel és én egy játék Easy-Bake sütővel múlattuk az időt, addig Ginger valódi süteményeket sütött anya valódi sütőjében, és dobozokba csomagolta őket, amelyeket oldalára ráírta: "Ginger-féle sütöde”. Majd a dobozokat egyesével az általa gyűjtött régi szalagok végtelen sokaságával kötötte le. Mindenféle színben. Tudod, mint ahogy néhány nagyi karácsonykor összegyűjti az összes használt masnit, hogy újra felhasználhassa. Ginger is ugyanezt csinálta. Bár még csak tizenkét éves volt akkoriban.

– Te is profi vagy – szóltam közbe. Egy helyi vendéglőnek süt, de az az álma, hogy saját sütödét nyisson. Természetesen itt, Reindeer Fallsban.

– De az nem ugyanaz! Ő egy valóságos hiéna! – dühöngött Ginger. – Vajon ceyloni fahéjat használ? – mormolja magában, miközben kétségbeesetten kotorászni kezd a fűszertartójában. Legalábbis merem azt hinni, hogy magában motyog. Nem gondolhatja, hogy Noelnek vagy nekem fogalmunk lenne a fahéjfajtákról. – Finom, de kifinomult. Haha! Elkaplak, te hiéna.

– Ki az a hiéna? – érdeklődik Noel. – Csak nem Keller Jameset nevezed így?

Lehet, hogy pont nem most kellene felhozni, de mindig is szerettem a fickó Brunch, Biscuits & Tea című műsorát. Ráadásul összefuthatnánk vele A nagy mézeskalács-sütőverseny első három epizódjának felvétele alatt, és amúgy is kedves pasinak tűnt.

– De. Őt! Grrrr – feleli Ginger.

– Ki használja még azt a szót, hogy „hiéna” káromkodásként? – firtatja Noel, miközben a tányérját a mosogatógéphez viszi, aztán odaül mellém a konyhaasztalhoz.

– A hiéna csak a szebb kifejezés erre a fickóra – magyarázza Ginger, de szerintem felesleges ezt ragozni, hiszen Noel csak forgatja rám a szemét, és azt mormolja: – Folytasd csak a műbalhét, G.

Erre Ginger hirtelen rám szegezi a tekintetét, kihúz egy széket az asztal mellől, és helyet foglal velem szemközt.

– Te meg mi a manót csinálsz?

Egy halom kartondarab, ragasztószalag, ragasztó, filctoll, magazinokból kivágott kép, valamint huszonnégy egyesével csomagolt csokoládéval van tele az asztal.

– Újraalkotom az adventi naptáramat, arra az esetre, ha Nick lenyúlna tőlem egy egész karácsonyi hetet.

– Azt vágod, igaz, hogy a karácsony csak egy nap, ugye? – kérdezi Noel.

– Beárullak anyának, hogy ezt mondtad. És akkor valaki idén szenet kap a zoknijába! – ugratom, miközben egy üres cukorkapapírokkal dobálom meg a fejét.

– Hagyjuk – feleli lassan Noel, és úgy bámulja a naptáramat, mintha elrontottam volna a gyomrom. – Influenzás leszel? Netán lázas vagy? – Noel a legidősebb nővérem. Őt nem igazán nyűgözi le a sütés, sem a házi készítésű kézműves alkotások.

– Bárcsak az lennék, akkor nem kellene elutaznom Nickkel – mormolom, mialatt Noel továbbra is az asztalon lévő kuplejárt bámulja, amíg Ginger a vaj megfelelő hőmérsékletét tárgyalja ki magával. – Ez egy egyedi adventi naptár – magyarázom. – Minden egyes napért decemberben, amikor látnom kell a főnökömet, jár nekem egy csoki.

– Vagy úgy – dünnyögi Noel fapofával.

– Amint azt te is észrevehetted – mutatok a kalendáriumomnak tűnő összevisszaság felé –, a kilenctől tizenháromig sorszámozott ajtók nincsenek rajta, mert elvileg úgy volt, hogy lesz egy király Nick-mentes hetem, de most, hogy Németországba kell mennem vele, vissza kell írnom ezeket a dátumokat a naptárba.

Ez a Nick-féle jutalom rendszer nagyon menő. Gondolkodom rajta, hogy az év többi részére is kiterjesszem, de nem hinném, hogy jót tenne az úszógumimnak, ha minden egyes nap, amikor felbasz, befalnék egy csokit.

– Szerintem csak dugjatok, és lépjünk túl ezen – jelenti ki Ginger a konyhapultnál alkotva. Én elpirulok, Noel pedig elvigyorodik.

– Te vagy az új kedvenc húgom – közli Noel Gingerrel, és már fülig ér a szája.

– Hé! – kiáltok rájuk, hiszen utálom, mikor összefognak ellenem, és általában összefognak. Én vagyok a középső húg, így vannak előjogaim.

– Töltsük meg a kilenctől tizenháromig terjedő ajtókat óvszerrel – javasolja Noel.

– Mekkora ötlet! Csak egy szobába kerülj a szívdöglesztő főnököddel. – Ginger kuncog, és megtámadja a mézeskalács-tésztát egy sodrófával.

– Ez nem olyan út lesz! – oltom le az ötletet. – Elvileg szigorúan szakmai dolog. Ki nem állhatom őt. És ő sem engem. Nem szimpatizálunk egymással.

– De ez ooooolyaaan izéééé – nyávogott Noel.

– És mi a dörgés Gingerrel és Keller Jamesszel? Nekik is kell egy szoba. Ezt bárki tudja.

– Hé! Ez nem rólam szól! Mi most épp téged tárgyalunk ki! – vágja rá azonnal Ginger.

– Azt sem tudom, hogy ti ketten hogyan vészeltétek át az első három mézeskalács-kiesést. Mindketten annyira el voltatok foglalva az egymással való szemezéssel, hogy meglep, hogy bármelyikőtöknek is sikerült egy tojást úgy a tálba törni, hogy ne üssétek mellé.

– Ó, szent ég, alig várom, hogy láthassam, hogyan szerkesztik meg az adást – ért egyet Noel.

 – Kisjézus, gyere le! – esik ki Ginger kezéből a sodrófa, úgy megijed, még az orrán lévő lisztfolt is elsápad. – Ez igaz?

– Te nem vettél részt azon a felvételen, amikor egyszerre nyúltak ugyanazért a vaníliás üvegért, és a pasi majdnem lesmúzolta a csajt? – érdeklődik Noel, nem törődve Gingerrel. – Rettenetesen szexi jelenet volt – közli és egyik kezével legyezgetni kezdi az arcát, mintha le akarná hűteni magát.

– Aaaz – dadogja Ginger – …az sosem történt meg. Sosem csókolt meg majdnem.

– Mondod te – harsogjuk Noel és én közösen. Aztán adunk egy pacsit egymásnak a testvériesség gyermeki megnyilvánulásaként.

– Én... – Ginger kétségbeesetten tördelni kezdi a kezét, arca paprikapiros, aztán eltűnik a szobájában.

– Hozz óvszert is, ha végeztél a bujkálással – kiabálja utána Noel. – Holly adventi naptárához kell!

– Én nem... – ellenkezem szelíden. – Nem igazán hiszem, hogy a Mikulás bármit is hozna neked, ha ilyen mocskos a szád.

Ginger visszajön, arcáról letörölve a lisztet, és barna lófarkát összehúzva. A Ginger névvel és a mézeskalács sütés szeretetével együtt gyömbérszínű, sötét hajába vegyült világosabb csíkokkal is megáldották. Kirak egy óvszert a konyhaasztalra.

– Holly naptárához. Koncentráljunk erre.

Noel elvigyorodik, és felkap egy filctollat. Aztán az egyik apró ajtóra ráírja: Dickmas!, és mögé rejti az óvszert.

Sóhajtok, és fogom az ollót. Ennek az ajtónak december tizenegyedikének kellett volna lennie. Most pedig helyet kell találnom, hogy egy újabb ajtót oktrojáljak a naptáramba... ami már nagyon kezd úgy festeni, mint egy hibás prototípus.

– Így van, koncentráljunk Holly adventi naptárára – egyezik bele Noel. Visszafordítja a figyelmét rám és a kézzel készített munkámra. – Nem gondolod, hogy a te adventi naptárad a főnököd megdöngetésének visszaszámlálásához nem eléggé szentségtörő?

Anya mindig is azt mondta, hogy a középső nővérnek lenni jót tesz a jellememnek. És arra is jó volt, hogy úgy tudjak nézni, mintha meg tudnék ölni valakit. Most már Noelre is ilyen szemekkel nézek. Ő csak vigyorog válaszul, a legkevésbé sem érdekli, hogy engem zavar.

– Ez nem valami visszaszámlálás a kufircoláshoz – magyarázom. – Ez egy jutalomnaptár. Amiért jól végzem a munkámat, a Nickkel való törődés nehézségeinek ellenére is.

– Lefogadom, hogy mennyire nehéz lehet – ért egyet Noel ironikusan. Újabb halálos pillantást vetek rá.

– Láttam, hogy nézett rád, amikor pár hete összefutottunk vele az üzletben – jegyzi meg Ginger, amíg egy újabb tálca süteményt helyez a hűtőrácsra. –Szerintem aranyosak lennétek együtt.

– Mármint ki nézett rám úgy, Nick? – értetlenkedem, mintha nem is emlékeznék már rá. Pedig dehogynem, pontosan emlékszem. Ez volt a végső katalizátor a Visszaszámlálás-Dickmasig naptár létrehozásához. Mármint a jutalomnaptár. – Rám?

– Persze, Nick. Rád.

– Ezzel arra célzol, hogy megállított minket az üzletben, hogy a Barátságos Láma kampányról érdeklődjön? Ráadásul szombaton? Amikor épp macinaciban voltam és smink sem volt rajtam? – Csak egy lapos sarkú hótaposó. Fölém tornyosult, amikor odajött hozzám és Gingerhez a sütnivalók sorában. Épp két ötkilós zsák cukrot emeltem Ginger kosarába, amikor a szatyrokkal a kezemben megfordultam, és megláttam Nicket. Nyilvánvalóan épp most jött a konditeremből, egy izzadt zöld póló tapadt a mellkasára nyitott télikabátja alatt, a haja kócos volt, pont olyan, amilyennek képzeltem, ha beletúrnék.

Amit persze csak akkor csinálnék, ha meg akarnám fojtani, vagy ha belenyomnám a képét egy tortába. Semmi más okom nem volna rá, hogy a kezem Nick jólfésült hajában legyen.

– Igen, pontosan erre célzok. Amikor megkérdezte tőled, hogyan töltöd a hétvégét, és te valami olyasmit válaszoltál, hogy: „Csini póló. Igazán… grincses.”

– Mert zöld volt! Akár a Grincs bundája! – helyesbítek. Jó, elismerem, talán nem pont ez volt életem a legjobb pillanata.

– Zavar téged.

– Nem, dehogy zavar!

– Zavar, hiszen bejön neked – teszi hozzá Ginger, mintha a tagadásom semmit sem jelentene.

– Nem, nem jön be!

– De igen, hiszen kedveled – feleli a húgom, bár esküszöm, hogy fogalmam sincs, hogy ez miért ijeszt meg annyira. Ő nem Billy. Nick azért jött a városba, hogy itt is maradjon.

Billy az exem. A Michigan State-en találkoztunk; a diploma megszerzése után visszajött velem Reindeer Fallsba. Kicsit több mint egy évig bírta, mielőtt úgy döntött, hogy nem való Reindeer Fallsba. Ahogy Holly Wintershez sem.

– Kezd nagyon hasonlítani Dickmasra – kántálja Noel az orra alatt, de olyan hangosan, amit nekem is muszáj meghallanom.

 – Nektek kettőtöknek fogalmatok sincs, hogy miről beszéltek – morgom, miközben egy magazinból kivágott karácsonyi koszorú képét támadom meg ragasztóstifttel. – Fogalmatok sincs. Nickkel nem lesz Dickmas, az tuti!

– Ezeket tömegével kéne gyártanod – közli Noel. – Lefogadom, hogy hatalmas piaca lenne az adventi Dickmas-naptáraknak.

– Igazi ajándék lenne a barátnőimnek! – teszi hozzá Ginger a kelleténél nagyobb lelkesedéssel. Ő is bólogat Noel ötletére, hogy úgy cukkoljon engem, mintha ez lenne a dolga legfiatalabb hugiként.

– Nincs visszaszámlálás Dickmasig! Ki van zárva! Senki sem szeretné, hogy ebből adventi naptár szülessen. És az utolsó pasi a világon, akivel ezt megtenném, az épp Nick Saint-Croix.

– De Holly – szólt rám Ginger. – Hol hagytad a karácsonyi hangulatod? Talán nincs egy hely a Vagina Fogadódban Nick számára?

– Úristen, ezt a kérdést hamarabb is feltehetted volna – mondom, majd egy kocka csokit tolok az új ajtók mögé, és elkezdem összeszedni a holmimat.

– Hát persze! – röhög fel Ginger. – Én is rohadt büszke vagyok ám magamra. Ez jó poén volt – telepedik le az asztalhoz, egyik lábát felhúzza, és a fejét a térdére hajtja, miközben nézi, ahogy összerámolok.

– Ti vagytok a legszarabb tesók, de azért szeretlek. Haza kell mennem, és be kell csomagolnom. Az üzleti utamra – teszem hozzá célzottan, mielőtt bármelyikük is hozzátehetne egy kéjes megjegyzést Nick zsákjának becsomagolásáról vagy valami hasonlóan nevetséges dologról. – Viselkedjetek rendesen, amíg távol vagyok.

– Jó szórakozást nektek!

– Nem lesz rá időnk.

 

5. fejezet

N

ick kocsival jött értem, hogy együtt menjünk a reptérre. Az az igazság, hogy kilencven perc az út a detroiti reptérig. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy még kilencven percet kell Nickkel kibírnom.

És a nővéreimmel ellentétben, én nem vagyok olyan téveszmés, hogy azt higgyem, azért utazunk együtt, mert ő titokban arra vágyik, hogy velem töltse az idejét.

– Eszedbe se jusson, hogy lekésed a járatot, Miss Winter – közölte, amikor pénteken az irodából kifelé jövet rábeszélt erre a kis autókázásra. Aztán megállt, két méterre az asztalomtól, és visszafordult. – Ha jobban belegondolok, azt hiszem, jobb lenne, ha együtt utaznánk. Majd felveszlek a reptérre menet.

Aztán elvigyorodott, és kellemes hétvégét kívánt, és kisétált az irodából, mielőtt tiltakozhattam volna, vagy akár megkérdezhettem, hogy tudja-e, hol lakom.

Tíz perccel ezelőtt ért oda az ajtóm elé.

Ez máris életem leghosszabb tíz perce volt. És még kilencven mérföld volt hátra.

Alig szóltunk egymáshoz – Nick is beérte annyival, hogy élvezze a fülsiketítő csendet, miközben én azon agyalok, hogy kifundáljam a szóba jöhető beszélgetési témákat.

Nick lazán ül a volánnál, egyik keze a kormánykeréken, a másik a köztünk lévő kartámaszon pihen. Időnként dobol az ujjaival a kormányon, vagy csak elveszi róla a kezét, teljesen nyugodtan.

Eközben bennem úgy tombol az energia, akár egy manóban, aki túltolta a szaloncukor-evést.

Még mindig hallgatunk.

 Kezdek azon tűnődni, vajon észrevette-e, hogy a kocsiban ülök.

– Berakhatnánk valami karácsonyi zenét – javaslom végül. Bármit, hogy megtörjük a csendet, ami túl sok üresjáratot biztosít az agyamnak. Túl sok az üresjárat Nick jelenlétében, és a szívverésem felgyorsul, mert olyan dolgokra gondolok, amikre nem lenne szabad. Olyan dolgokon, mint például, hogy Nick farka milyen érzés lenne a Vagina Fogadóban. – Van egy lejátszási lista a telefonomon.

Nick oldalra sandít rám a vezetőülésből, és látom az arcán, hogy vigyor ül az arcán, aztán csendesen kifújja a levegőt és nevetve megrázza a fejét.

– Kihagyom.

Hát persze. Persze, hogy nem akarja. Idegesen zongorázok a combomon az ujjaim hegyével. Szerencsére már egy komplett listát készítettem az üzleti témákról, amiket ezen a héten átbeszélhetünk. Éppen a lábamnál lévő táskába nyúlok, amikor Nick ismét megszólal.

– Csak kíváncsiságból kérdezem, milyen korán kezded el hallgatni a karácsonyi lejátszási listádat? – kérdi, majd egy pillanat erejéig elnéz az autópályáról, a szemében valami olyasmi villan, ami talán szórakozásnak tűnik, ahogy rám néz. – Hálaadás utáni napon? Esetleg december elsején? Vagy már júliusban?

– Ha ha – jegyzem meg, mintha vicces lenne. A jegyzetfüzetet a táskámban hagyom, hisz rájövök, hogy a lista, amit írtam, közel sem elég hosszú. Jobb lesz beosztani.

– Teljesen képben vagy az utazás napirendjével? – kérdezi.

– Persze – felelem, majd újra a táskámért nyúlok, bár már fejből is felsorolnám a menetrendet, de mégis szeretném, ha az útitervet magam előtt tarthatnám. Egy késő délutáni járattal indulunk Detroitból Frankfurtba, hajnali átszállással Nürnbergbe. A Bajor Medvénél tervezett látogatás mellett egy játékvasútgyár megtekintése is szerepel a programban, amellyel a vállalat az együttműködésről szól, valamint néhány alkatrész-beszállítóval való találkozót is beiktattunk.

Nick nem szakít félbe, miközben a menetrendről fecsegek, de úgy tűnik, hogy nem is figyel annyira. Amikor biztos vagyok benne, hogy elsoroltam a hétre szóló napirendet, becsukom a jegyzetfüzetemet, és az ölembe teszem, a kartonborító szélén végighúzom a hüvelykujjamat. Aztán felsóhajtok, egy apró, lemondó sóhajjal, hasonlóan ahhoz a hanghoz, amit a szüleim kutyája ad ki, amikor ráadom a mikulássapkát.

– Mit csináltál a hétvégén? – kérdezi ekkor.

A kérdés váratlanul ér, a semmiből bukkan fel a napirendem összefoglalójának végén. Őszintének tűnik, őszintén kíváncsi. Talán ő is ráunt már a hallgatásra, és fél, hogy megint a karácsonyi lejátszási listámat fogom javasolni?

– Egy kis időt töltöttem a testvéreimmel. Gingernek jól jött a társaság, mialatt egy újabb adag mézeskalácsot kikísérletezett. Kimostam a szennyest, csomagoltam az útra. Becsomagoltam néhány karácsonyi ajándékot is. Meg aztán elmentem az idei Miss Cukorkahercegnő gyertyafényes koronázási ünnepségére is a Heritage Parkba – meséltem. A Cukorkahercegnőt december elején választják meg, hogy a hónap hátralévő részében teljesíteni tudja a feladatait. Ezek közé tartozik főként az éves karácsonyi felvonuláson való kocsikázás, valamint a Mikulás segítése szombatonként a főutcán.

– Á, a Cukorkahercegnő megkoronázása – mondta utánam lassan Nick. – Az ezen való részvétel is a kötelességeid közé tartozik, mint valaha volt Cukorkahercegnő?

Honnan tud erről? Érzem, hogy forróság önti el az arcom, hirtelen zavarba jövök vagy talán el is szégyellem magam, nem tudom, melyik. Nem egészen úgy hangzik, mintha gúnyt űzne belőlem, így nem tudom, mi a célja.

– Ez nem követelmény, ugye? – nyögöm ki végül. – Csak valami bulis dolog.

– Hmm – mormolja Nick. – Úgy tűnik, mintha egy kicsit több szórakozás járna neked az életben, Holly.

Oké, rendben.

Ezt most tényleg célozgatva mondta, vagy csak képzelődtem? A hangja olyan volt, mintha karamellás karamellát kevergetnének a tűzhelyen, és megcsókolna a fagyöngy alatt. Hirtelen mindenhol melegem lett, és a Vagina Fogadó ajtaján neonszínű üresedés felirat villogott, miközben zakatoló agyam montázst vetített arról, hogyan lehetne megtölteni. Lehet, hogy a tesóimnak igazuk volt? Lehetséges, hogy Nickben van valami más is, mint egy fukar Scrooge? Talán nem is olyan rettenetes az irodán kívül? Talán...

Aztán elcseszi.

– Feltételezem, Santana elfoglalt volt, mivel nem tettél róla említést sem. Volt valami fellépése? Biztos sűrű lehet az évvége egy zenésznek.

Ezt a hiénát!

Gingernek legalább egy dologban igaza volt. A hiéna furcsán kielégítő sértés.

– Igen. Persze, volt fellépése – mondom gyorsan, majd előrehajolok, hogy visszadugjam a jegyzetfüzetemet a táskámba, aztán hátradőlök az anyósülésen, a karjaimat keresztbe fonom a mellkasom előtt, miközben egyenesen előre bámulok, és figyelem a következő útjelző táblát, ami támpontot ad arra, hogy milyen messze vagyunk még a repülőtértől. – Hihetetlenül elfoglalt, de elvitt reggelizni – kapom magam azon, hogy ezt mondom.

– Ma reggel?

– Persze – nyomom meg a szóeleji "p"-t, elégedetten, hogy ismét nálam van a labda. – A Honey Jam Caféba vitt – teszem hozzá. A Honey Jam Café már a születésem előtt is a főutcán állt, és a reggeli a specialitásuk. Olyan gofrit sütnek, ami megváltoztatja az életedet. Kívülről finoman ropogós, de a ropogós felszín alatt vajas és könnyű. Mennyei tökélyt raknak a tányérodra. Még sosem ettél finom gofrit, hacsak nem ettél egyet a Honey Jamben, higgy nekem.

Azt kívánom, bárcsak létezne Santana, mert a gyomrom korog, ha eszembe jut, hogy már túl régen ettem ott ilyen gofrit. Az az igazság, hogy két kemény főtt tojást ettem egy órával azelőtt, mielőtt Nick értem jött.

– Érdekes. Pedig én is ott voltam. Nem láttalak.

– Korán volt. Valószínűleg még aludtál – mondtam gyorsan. Valószínűleg egy barlangban alszik, amit a háza alatt ásott ki. A barlangok mindenütt a Grincsek kedvelt fészkei.

– Pedig én is korán voltam ott. Az éjszakai vendégem szokatlanul korán kelt.

Fúj.

Tartózkodom attól, hogy hangosan kimondjam, de a pulzusom felgyorsul az izgalomtól. Kiropogtatom a nyakamat, és igazítok a testtartásomon az anyósülésben, miközben lopva Nickre pillantok. Fogadok, hogy az éjszakai vendége a barátnője, Taryn volt. A ruha nélküli barátnője, Taryn.

– Azt hittem, ha megengedem neki, hogy sokáig fennmaradjon, az garantálja, hogy kialhatom magam, de ez nem így működik.

Ó, a Mikulás szakállára, kérlek, fogd már be! Most az agyam megtelik olyan látomásokkal, hogy Taryn felébreszti őt egy kora reggeli pucér randira. Nem elég, hogy láthatta Nicket ruha nélkül, ráadásul megkapta a világ legjobb gofriját is. Visszatértem a fanyalgáshoz, és legyen átkozott az ünnepi hangulat és a családi vállalkozós gyertyás cég is.

– Most délutánig nyűgös lesz, és ez is az én hibám.

Oké, elég. Most meg úgy jellemzi, mintha valami haszontalan kisgyerek lenne? Micsoda undorító nőgyűlölő bunkó!

– Szerencsére már valahol az Atlanti-óceán felett leszünk, mire a húgom felhív, hogy leszidjon, amiért elrontottam a programját.

Várj. A húga? Visszatekerem a beszélgetést, és eloszlatom a feltételezéseimet. "Ő az unokahúgával aludt együtt?" Az agyam a legjobban próbálja összerakni a munkából ismert Nick gondolatát azzal a gondolattal, hogy ő az unokahúgával, Abbyvel aludt. Találkoztam vele néhányszor. Tavaly a céges karácsonyi bulin, és egyszer a nyáron, amikor Sara behozta az irodába. Ő egy temperamentumos és eleven kiscsaj, mint a legtöbb kisgyerek.

– Te bébicsőszködsz? – bököm ki végül, és odafordulok hozzá, hogy jobban megnézhessem őt.

– Ha az unokahúgomról van szó, akkor persze. Az anyja húsz dolcsit fizet óránként, szóval miért ne – teszi hozzá vállat vonva, majd felnevet, amikor látja az arckifejezésemet. – Csak vicceltem. A húgom és a férje tegnap este elmentek valami adventi partira, és aki rendszeresen vigyáz a gyerekre, most lemondta. Sokáig nem akartak hazamenni, ezért mondtam nekik, hogy hagyják nálam Abbyt éjszakára.

– He? – nem tudom megállni, hogy ne szökjön ki a számon.

– A húgom figyelmeztetett, hogy teljesen random időben ébred a gyerek, de nem hallgattam rá. Mint minden szamár, akinek nincs saját gyereke, én is azt gondoltam, hogy csak későn fektetem le, és másnap reggel majd alszik, mint a tej – vonja meg a vállát, és olyan vigyort villant rám, amitől majdnem megáll a szívem. – Az a kis szélhámos végig fennmaradt a Karácsonyi kutyák teljes dvd-jén, és még így is negyed hétkor ébredt fel.

Ó, édes Istenem! A kép, ahogy Nick Abbyvel egy szál pizsiben ücsörög, és a kanapén összebújva nézik a karácsonyi filmet, csak úgy átfut az agyamon, és ez... iszonyúan dögös.

És nyugtalanító.

– Mit csináltál vele, amíg a Honey Jam kinyitott reggelire? – kérdem, hiszen még mindig igyekszem felfogni a főnökömnek ezt az eddig ismeretlen oldalát. Olyan, mintha megtudnám, hogy van egy spinoff a Karácsonyi énekhez, amelyben Ebenezer a dögös, vicces nagybácsi.

– Megnéztük a Karácsonyi kutyákat. Mégegyszer. Az elejétől a végéig. – Nick bűnbánóan csóválja a fejét, és kicsit elmosolyodik. – Rá van kattanva erre a filmre, és kutyát szeretne karácsonyra, és minden alkalmat megragad, hogy meséljen róla, ha nem figyelsz. Azt hittem, el tudok intézni néhány e-mailt a telefonomon, amíg másodszor is megnéztük, de a fenébe is, állandóan hadonászott az apró kezével, és azt kiabálta, hogy 'szünet, szünet', mintha a második megtekintés során lemaradnék valami kulcsfontosságú cselekménypontról. Aztán úgy bámult rám, mintha sütit rejtegetnék előle, amíg le nem tettem a telefont, és nem szenteltem a filmnek osztatlan figyelmemet.

Hát, a macska rúgja meg.

Azt hiszem, a szívem két méretet nőtt. Nick miatt.

Mi történik most egyáltalán?

– Hát – nyögöm ki végül –, ez egy igazán jó kis pizsamapartinak hangzik.

– Az is volt – ért egyet. – Még nem szeretnék minden hétvégét így tölteni, de jó volt.

Még nem? Szóval Nick így gondolkodik a hétvégék eltöltéséről? Szombat esték otthon filmnézéssel, focis pizsamás gyerekek, reggelik a Honey Jam Caféban? Az első nap óta, amikor megérkezett, hogy átvegye a Repülő Rénszarvas Játékvállalatot, feltételezésekbe bocsátkoztam arról, hogy alkalmas-e magára Reindeer Fallsra. Túl nagynak tűnik ahhoz, hogy itt legyen. Túl világlátott ahhoz, hogy érdekesnek találja. Reindeer Falls a közép-nyugati értékek világa, ízig-vérig külvárosi. A cukorahercegnők koronázása épp illik egy olyan városhoz, mint a miénk. Én Nickre úgy tippeltem, mint egy városi ficsúrra. Azt hittem, hogy csak azért van itt, mert a cég vezetése érdekében muszáj volt neki. Egyszer sem gondoltam volna arra, hogy vissza szeretne térni Michiganbe.

– Megengedtük volna, hogy reggelizz velünk – teszi hozzá, oldalra pillantva rám, és ravasz vigyor játszik a száján. – Ha meglátunk a kávézóban.

Egy darabig nézem az arcélét, egy mérföld is eltelik, aztán még egy. A kedves Nick csapda, emlékeztetem magam. Mintha a hálaadás utáni kiárusítást várnád, hogy elkezdhesd a karácsonyi bevásárlást. Ez egy amatőr hiba.

Ahogy az is, ha érzelegsz a szívtipró főnököd iránt.

Emlékeztetem magam az összes okra, amiért nem kedvelem őt. Mik is voltak azok?

Mogorva.

Követelőző.

Maximalista.

Morcos, magasabb és vonzóbb, mint amilyenhez bármelyik férfinak joga lenne.

Ő... Az én... Főnököm.

Ezek mind jogos okok.

Elég jogosak ahhoz, hogy ne gondoljak arra, hogy olyan dolgokat műveljek vele, amivel a Mikulás rossz listájának élére kerülhetnék.

Úgy érzem, megfulladok ebben a kocsiban. Megfulladok a fejemben táncoló Nick különböző verzióitól.

 

6. fejezet

A

mikor leszállunk Nürnbergben, bár hulla fáradt vagyok, de fel vagyok töltve, ahogy mindig ez történik, ha egy új helyen járok. A Frankfurtba tartó éjszakai repülőút alatt folyamatosan aludtam, ahogy csak tudtam egy repülőn. A leszállás éppen elég időt hagyott egy csésze nem túl finom repülőtéri kávéra a nürnbergi csatlakozás előtt.

És utálom bevallani, de most, hogy Németországban vagyok, érdekelni kezd az ország. Tudom, hogy nem önszántamból utaztam idáig, de ezt simán ki tudom hagyni abból a pillanatból, amikor lepecsételik az útlevelemet, hiszen még soha nem jártam Németországban. A macska rúgja meg, még Európában sem jártam sosem.

El vagyok bűvölve, mielőtt kijutnánk a repülőtérről.

Nick úgy tűnik, tudja, mit csinál, így én csak lépkedek utána, olykor szaladok is, hogy lépést tartsak vele, miközben végigkalauzol kettőnket a reptéren, közben tartózkodom a késztetéstől, hogy végigjárjam az ajándékboltokat, vagy lefotózzam a random, német nyelvű táblákat.

Csak a taxiban tűnik fel, hogy Nick beszél németül is. Lenne értelme, de mégis felírom a listára, hiszen ez meglepő Nickkel kapcsolatban. Bizony hozzá kell írnom a Nickkel kapcsolatos dolgok listájához, amelyek eléggé dögösek.

Nürnberg... varázslatos. És a taxink még el sem indult a járdaszegélytől. Puha hópelyhek szállingóznak, míg a sofőr bepakolja a csomagjainkat a csomagtartóba, én pedig beülök a hátsó ülésre, Nick mellé. Kicsit mocskosnak és fáradtnak érzem magam a teljes utazással töltött naptól. Nick viszont nem. Ugyanolyan üde és élére vasalt, mint mindig, mintha épp most aludt volna egy nagyot, és kipihenten jött volna be reggel az irodába, arra várva, hogy jelentést tegyek neki vagy piszkáljon engem valamiért.

Vajon túl sokat gondolok a piszkálásra? Lehet, túlreagálom?

 Mellettem Nick a telefonja kijelzőjén matat a hüvelykujjával, nem is törődve velem, épp az e-mailjeit nézegeti meg, mikor a taxi elindul a járdaszegély mellől.

Nürnberg Reindeer Fallshoz képest egyenesen óriási, a városon belül több mint félmillió, a metropoliszban pedig több mint hárommillió ember él. Ahogy feltárul előttem a város, úgy érzem, mintha Reindeer Falls csak egy aprócska babaház méretű makett lenne benne, ami kifejezetten tetszik. Hallottam, hogy Nürnberget a német városok közül a legnémetebbnek titulálják, és bár ez minden, amit Németországból láttam, hajlamos vagyok egyetérteni. Szinte nekinyomtam az orromat az autó ablakának, hogy igyekezzek mindent megjegyezni. Modern benzinkutak mellett haladunk el klasszikus gót épületek közé szorítva. Elhaladunk útjelző táblák mellett, amelyek közül néhányat ki tudtam betűzni, néhányat pedig nem. Ahogy belépünk az óvárosba, lenyűgöznek a fura, középkori utcák, az aszfalt és macskakőből készült burkolatok között zökkenőmentes az út.

Olyan üzletek mellett haladunk el, amelyekbe szeretnék belesni, és olyan templomok mellett, amelyek úgy néznek ki, mintha már legalább száz éve állnának ott. Tudom, hogy az óváros nagy része elpusztult a második világháború alatt, de az újjáépítés megdöbbentően ugyanolyan lett, mint amilyen régen volt.

Mi az óvárosban szállunk meg. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy egy nagy amerikai szállodaláncnál foglaltak nekünk szállást, nem pedig egy hangulatos helyi hotelben, de emlékeztettem magam, hogy nem azért vagyok Európában, hogy romantikus randevúval kényeztessem a főnökömet. Minden maradék csalódottságom elszállt, amikor a taxi megállt a Sheraton előtt. Gyönyörű, és én annyira izgatott leszek e helytől.

A taxit kifizettem, a csomagjaimat kézbe fogva elindultunk befelé. Nick mindkettőnk nevét bemondja a recepción, én kissé hasztalanul állok mellette, míg ő németül beszélget a recepcióssal. Legfeljebb azzal ütöm el az időt, hogy a fényes prospektusokat nézegetem, amelyekben különféle nürnbergi programok ajánlói vannak meghirdetve. Múzeumok, séták, egynapos kirándulások és karácsonyi vásárok. Ujjaim éppen csak végigsiklanak a karácsonyi vásár szórólapján, amikor megérzem, hogy Nick mellém lép. Elveszem a kezem a szórólapról, mintha rajtakapott volna, hogy egy személyes e-mailt olvasok a céges időmben. Majdnem ugyanaz – hiszen munka miatt vagyunk itt, emlékeztetem magam harmadszorra is a repülőgép leszállása óta.

Nick átnyújt nekem az egyik olyan picike kartonpapírból készült borítékot, amibe a szállodák szobakulcsait szokás tartani, az ujjai eközben hozzáérnek az enyémekhez. Tudom, hogy két szobánk van, de hirtelen túl soknak érzem a gondolatot, hogy Nickkel egyazon GPS-koordinátán aludjak. Ahogy ujjaival hozzáér a kezemhez, már túl soknak érzem. Őt is túl soknak. A tekintetem az ajkaira esik, és nyelek egyet, gyorsan lesütöm a szemem a gurulós bőröndöm fogantyújára. Ó, szent fahasáb, miért kell ennek a pasinak ilyen jól kinéznie? Minden finom rajta, és én ettől annyira elolvadok.

– Láttál valamit, ami érdekel? – kérdezi. A hangja mély, a hangszíne olyan meleg és csábító, mint amilyenek azok a karácsonyi vásárok csábítják a fagyöngyös szívemet. A hangja olyan, mint egy szerelmeskedés. Annak is a jobbik fajtájából.

A tekintetem visszarebben az övére. Gyorsan pislogok is párat, közben azon jár az agyam, vajon elárult-e a kifejezés az arcomon. Vajon ennyire nyilvánvaló, hogy rajongok a hülye, tökéletes pofijáért. Vajon tudja-e, hogy a ruhám alatt libabőrös lettem, amikor a keze hozzáért a kezemhez.

– Nem találtam semmi érdekeset – nyögöm ki végül. Ránéz a hirdetésekkel teli állványra, majd visszapillant rám.

– Fáradtnak tűnsz – mondja hosszú szünet után. És akkor, nem tudom, mi történik, de a Mikulás életére esküszöm, hogy majdnem hozzám ér, a keze csak néhány centire van arcomtól, ám mivel meglepetten rezzenek össze, az ő keze is megáll a levegőben. – Ha nincs kedved a délutáni tárgyaláshoz, nélküled is részt vehetek rajta.

– Jól vagyok! – felelem rögvest. Ha ő képes részt venni azon a tárgyaláson, akkor én miért ne lennék? Azonkívül, mikor nem megy át Scroogba, nem tudom, mihez kezdjek vele.

Bűnbánóan elmosolyodik, és megcsóválja a fejét.

– Hát persze, hogy jól vagy – mondja, majd a lift felé mutat, és odaterel hozzá. – Két órakor találkozunk az aulában – adja ki az utasítást, s hangja visszanyeri a tőle megszokott élénk hidegséget, és azon kapom magam, hogy megnyugszom. Grinch Nickkel tudom, hogyan kell bánni.

 

7. fejezet

A

z utazás harmadik napján Nick meglepett.

– Öltözz át valami kényelmesbe, és találkozzunk az aulában harminc perc múlva – közli, miután visszatértünk a szállodába egy, a bajor medve társasággal töltött nap után, ami elképesztő élmény volt, és be kell ismernem, hogy Nicknek igaza volt, amikor ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjek ide. Találkozhattam a gyártósor tagjaival, és finomíthattam a fejlesztés alatt álló új bajor rénszarvas dizájnján, valamint első kézből láthattam a macis kávézójukat, és megismerhettem az elviteles üzletágat. Az üzletvezető nagyon készséges volt információkkal és ötletekkel traktált, és megtudtam, hogy a perecet Nürnbergben is perecnek nevezik, ami azt az ötletet adta, hogy egy perec alakú ablakkal egészítsük ki az elviteles üzletünk kirakatát, mert az egy igazi utalás lesz a német gyökereinkre nézve. Igazi és jövedelmező. Késő délután vagy este a Fő utcán gyalogolva valami ehető után kutatunk, és ugyanazokat a sütőket használjuk, amit a saját kávézónkban is szeretnénk.

Alig várom, hogy felülírjam a bevételi előrejelzéseket, és megmutassam Nicknek. Az egész utat a taxiban a szállodáig azzal töltöttem, hogy beavattam őt az ötletembe, a szám minden percben járt, ahogy az elképzelésem az agyamból az ajkamat elhagyta. A nap nagy részében nem láttam őt, mivel az enyémtől eltérő megbeszélései voltak, és izgatottabb lettem, mint be akartam volna vallani, hogy megoszthatom vele az ötleteimet.

Ez az utazás egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre számítottam, és az igazat megvallva, talán Nick sem volt egészen olyan, mint amilyennek először gondoltam. Valójában befészkelte magát az agyamba a gondolat, amikor megettem a tegnapi Dickmas csokoládét. Mármint az adventi csokoládét. Vagyis... áá, hagyjuk. A lényeg az, hogy Nick határozottan nem olyan volt, mint a Grincs ezen az úton. Semmivel sem zaklatott, és még csak meg sem említette Santanát. Az irodán kívül sokkal nyugodtabb, mint amihez szoktam. Vagy talán én vagyok az, aki lazább?

Akárhogy is, nem voltam vele feszült.

Gyorsan farmert és egy kényelmes pulóvert húztam, és felkötöttem a hajam, aztán fogtam a sálamat és a kabátomat, és visszamegyek az aulába. Éppen a kabátomat cipzárazom be, amikor Nick kilép a liftből. Ő is átöltözött egy farmerba, egy könnyű pehelykabátot vett fel, és egy tengerészkék sálat kötött a nyakába. Természetesen a mobilján lóg, és egy fejbiccentéssel a bejárati ajtó felé mutat. Épp a raktárvezetőt faggatja egy szállítmány feldolgozásának késedelme miatt, ami miatt két nap késésben vagyunk a kiskereskedőknek való szállítással.

Nick figyel, miközben hallgatja, amit mondanak neki a vonal másik végén, aztán végül félbeszakítja:

– A Mikulás nem szállít december huszonhatodikán, és mi sem. Figyelj oda! – Aztán bontja a vonalat, egyik kezével zsebrerakja a telefont, míg a másikkal leint egy taxit.

– Hauptmarkt – adja ki az utasítást a sofőrnek, miután mindketten beülünk a hátsó ülésre. Ezután néhány perc csend következik, amelyben Nick előhúzza a telefont a zsebéből, hogy gyors, agresszív pötyögéssel írjon egy e-mailt, én pedig bámulom a tájat, még mindig bizonytalanul, hogy merre tartunk.

– Minden oké? – merem végül megkockáztatni, amikor a pötyögést abbahagyja, és egy rövid, mérges puffogás hagyja el a tüdejét. Odakint sötét van, de a város több mint romantikus a rengeteg karácsonyi fénnyel. Szikrázó fényfüzérek sorakoznak az úttesten. Az ajtók fölé kifeszített örökzöldek. Hó telepedett a csúcsos tetők völgyeibe, és varázslatos a levegő.

– Az lesz. A raktár túlterhelt és késésben van. Néhány változtatást kell eszközölnünk rajta.

Mielőtt megkérdezhetném, hogy ez mit jelent, a taxi megáll, és Nick eurós bankjegyeket ad át a sofőrnek, majd kinyitja az ajtót, s kiszáll. Mire nekem is sikerül kikecmeregnem, a szemem olyan kerek, mint két cukros fánk. Előttünk terül el a legvarázslatosabb karácsonyi vásár, amit életemben láttam. Igazából ez az egyetlen, amit életemben láttam, mert nálunk otthon nem tartanak karácsonyi vásárt Reindeer Fallsban.

Nürnberg óvárosának központi terén vagyunk, az egyik végén egy évszázados templom magasodik, előttünk pedig bódék sorakoznak, tetejükön piros-fehér csíkos ernyőkkel. A környező épületek ablakai között fényfüzérek függenek.

A mini szikrázó fények minden elérhető felületről világítanak, és a levegőt betölti az ilyen-olyan csodás illat. Főképp piruló dió, füstölt kolbász és öröm illata van mindennek. Olyan illata van, mint a karácsony.

De mi nem álldogálhatunk itt, hogy ezt megéljük. Szinte lehorgonyoz a lábam, amint körbelesek, hogy melyik étterem felé kéne indulnunk, és arra gondolok, hogy biztos valami munkavacsora került a ma esti programba. Az ajkamba harapok, amint elszakítom vágyakozó tekintetemet a piacról, és Nick felé nézek, amikor megfogja a kezem.

– Nem hagyhatom, hogy úgy menj el Nürnbergből, hogy nem ismered meg a karácsonyi vásárt.

– Igeeen – sóhajtok boldogan. Nick felnevet, és ettől a hangtól az egész testem felmelegszik. Van egy röpke pillanat, amikor azt hiszem, hogy tovább szorongatja a kezemet, amíg le nem néz a kezemre a sajátjában, és röviden meg nem csóválja a fejét, és elengedi a kezemet.

– Gyere – int a fejével a vásár felé, és még mindig mosolyog a szája. – Nürnbergi kolbászt eszünk vacsorára, és forralt bort iszunk, akár a helybéliek.

Erre nem szeretnék rápörögni, és a legközelebbi, fényesen kivilágított bódék sora felé veszem az irányt. Azonban nem tehetek róla, de szélesen elvigyorodom, és meg sem próbálom elrejteni az örömömet. Annyi a látnivaló, hogy alig tudok koncentrálni. Karácsonyfadíszek és szilvából készült vicces kis figurák. Nick elmondja, hogy ez egy vásári hagyomány, és ahogy nézelődünk, látom, hogy végtelenül sokféle van belőlük. Szilvából készült madárijesztők és szilvapékek, csókolózó szilvapárok és szilvadoktorok, sőt még egy szilvából készült Mikulás is.

– A legenda szerint, ha a házadban tartasz egy szilvaembert, marad a pénz és a boldogság is.

Nick odahajol, hogy belesúgja a fülembe ezt a nagy titkot, én pedig nevetek, de a hátamon végigfut a hideg, és a kabátom alatt a bőröm bizseregni kezd. Ami vicces, még csak nem is csábító szavakat súg, hogy a rosseb vigye el. A "szilva" és a "ember" szavak egy mondatban biztosan nem azt jelenti.

Fél lépést hátralépek, de azért veszek egy szilva-Mikulást. Majd találok neki helyet a Mikulásgyűjteményem között, mert naná, hogy van Mikulásgyűjteményem. De ennek semmi köze ahhoz, hogy emléket akarok ennek az estének.

– Biztos szeretnél majd találkozni a Christkinddal – jegyzi meg Nick, amikor a vásári forgatagban egy gyerekeknek szóló részre tévedünk. Van egy körhinta, amely még a legnagyobb ünnepellenzők szívét is megolvasztaná, valamint egy ovális pályán közlekedő kisvonat, amely karácsonyfák és egy négy láb magas mézeskalácsház köré épült. Készítek egy képet Ginger számára.

– Mi az a Christkind?

– Ő az eredeti Cukorkahercegnő.

– Ne már! – kiáltom és a könyökömmel oldalba taszajtom, biztos vagyok benne, hogy viccel, de most az egyszer nem bánom.

– Komolyan mondom – tér ki könnyedén a könyököm elől, és egy szőke kiscsaj felé biccent, aki egy bársonykötél mögött áll egy sor gyerekkel, akik arra várnak, hogy fényképezkedhessenek vele. Hosszú, göndör fürtjei vannak, fején egy méteres korona, és a ruhája hozzáillő aranyszínű. Néhány másodpercig figyelem a jelenetet, és rájövök, hogy Nick igazat beszél. Nyilvánvaló, hogy Reindeer Falls ezt a hagyományt Nürnbergből vette át.

– Aztaaa – nyögöm ki végül. – Sokkal nagyobb koronája van, mint amit én kaptam.

Keresztül-kasul járjuk a vásárt, és elhaladunk egy gótikus torony alakú épület mellett, amely biztosan húsz láb magasan nyúlik a levegőbe. Nick elmeséli, hogy ez egy szökőkút, a Schöner Brunnen, amely a tizennegyedik századból származik. Színes figurák díszítik a szökőkutat, amelyet éjszaka alulról világítanak ki. Nick mesél arról is, hogy ezek a szabadkőműveseket jelképezik, és hogy a szökőkutat körülvevő kovácsoltvas kerítésbe ágyazott két rézkarika szerencsét hoz, ha megforgatjuk őket.

Ő a tökéletes idegenvezető.

És türelmesen vár, ha megtorpanok, hogy mindent megnézzek. Semmi sem túl kicsi vagy fura ahhoz, hogy ne keltse fel az érdeklődésemet. A vásárban akkora a választék mindenből, hogy szinte zsibong a fejem a karácsonyi örömtől. Nick segít kiválasztani a hagyományos ajándékokat a családomnak: Noelnek egy helyi kézműves által kézzel készített díszt, a szüleimnek egy Rauschgoldengel nevű angyalt. Szárnyai aranyfóliával vannak bevonva, és Nick elmeséli nekem a legendát, ami az angyalhoz kötődik.

Nick elmondja az is, hogy Nürnberg híres a mézeskalácsáról, amelyet lebkuchennek hívnak, és amelyet már több száz éve sütnek ezen a környéken. Minden elképzelhető méretben és formában, valamint különféle ízű cukormázzal kapható. Rengeteg ízben spájzolok be Ginger számára, mert tudom, hogy izgalmas lesz megkóstolni, ha megpróbálja majd kitalálgatni a recepteket.

– Ha bármit megkaphatnál karácsonyra, amit csak szeretnél, mit kérnél? – teszem fel neki a kérdést, mialatt arra várunk, hogy a boltos becsomagolja a mézeskalácsgyűjteményemet. Elhallgat, bár nem vagyok benne biztos, hogy hallotta, ezért az egyik szemöldökömet kérdőn felhúzva fordulok oda.

– Semmi olyan nincs, amit pénzért kapni lehet – feleli, és úgy tűnik, zavarba jön, hiszen nem néz a szemembe. Miközben ezt fejtegetem, kinyújtja a kezét mellettem, hogy elvegye a szatyrot a boltostól.

– Azt én is elbírom – erősködöm, és megpróbálom elvenni tőle. Az ujjaink összeérnek, és ez a rövid érintés elég ahhoz, hogy a gyomrom összekapódjon, és elakadjon a lélegzetem.

Biztos a karácsonyi vásár miatt van. Ez minden.

Engem a karácsonyi vásárok hoznak tűzbe. Aminek lenne értelme, mint ahogy bárki mást is. Fogadok, hogy nürnbergi gyerekek születési aránya szeptemberenként megugrik. Biztos feromonokat pumpálnak a levegőbe a fahéjillattal együtt. Mindenkit felhevítenek, felpörgetnek és ráadásul forralt bort is isznak, így biztosítják be a helyi lakosság fennmaradását.

– Hiányzik az európai élet? – érdeklődöm, hirtelen kíváncsiságtól vezérelve. Kíváncsi vagyok rá olyan módon, aminek semmi köze ahhoz, hogy elüti-e egy szán, vagy hogy egy gaz manó törzs kikötötte-e a disznók közé.

– Hogyne – vágja rá. – De nem annyira, mint amennyire Reindeer Falls hiányzott.

A szívem egy pillanatra kihagy egy ütemet.

– Neked hiányzott Reindeer Falls? Úgy érted, hogy mindig vissza akartál oda térni?

– Mindig is vissza akartam térni – feleli és fura szemeket mereszt rám, hogy miért kérdezem ezt. – Hogy lehet, hogy valaki nem tér vissza Reindeer Fallsba?

– Igaz – adok neki igazat, csakhogy majdnem a lélegzetem is elakad. Mert a levegő közöttünk csak úgy szikrázik. Mert a szeme ellágyul, amikor ezt mondta. Mert vannak, akik tényleg elhúznak onnét, amilyen gyorsan csak bírnak, anélkül, hogy szándékukban állna visszatérni.

Esküszöm, hogy Nick az ajkaimat nézi, de aztán pislogok, és biztos vagyok benne, hogy csak képzeltem az egészet. Talán kicserepesedett? Kotorászok a táskámban egy ajakápolóért, és végighúzom vele a szám, miközben Nick a vállam fölött átnéz valamire.

– Gyere, együnk – fordít Nick egy ételes bódé irányába. Füstölt kolbász illata tölti be a levegőt, és megkordul a gyomrom. Mindketten kapunk egy-egy hagyományos nürnbergi kolbászt, ami három rövidke kolbászt jelent, zsemlében tálalva. Aztán egy másik bódéból, amely egy karácsonyi vásár kocsmájának felel meg, iszunk ezt-azt – forralt borokat és fűszeres tojáslikőrt, valamint különféle egyéb itókát, amelyeknek a nevét nem tudom megfejteni. Az italokat kerámia csuprokban szolgálják fel, ami egyszerre bájos és környezetbarát. A csuprok visszaválthatók részleges térítés ellenében, vagy megtarthatók emlékbe.

Azt hiszem, tudom, mit fogok csinálni a csuprommal.

 Nick ragaszkodik hozzá, hogy megkóstoljam a Glühweint, majd nevet az arcomon, amit az első korty után vágok. Lényegében egy fűszerekkel és cukorral fűszerezett vörösbor, fahéj és szegfűszeget és egy csipetnyi vaníliát érzek a nyelvemen. Erősebb, mint amire számítottam, de itatja magát.

Magas, kerek tetejű asztaloknál állunk, miközben eszünk, körülvéve más emberekkel, akik ugyanezt teszik. Babakocsis családok és fiatal szakemberek vesznek körül minket. Úgy tűnik, a vásár felkapott találkozója a helyieknek, akik egy gyors vacsorára vagy egy italra vágynak a barátaikkal. Nick megerősíti ezt, és ez meglep, mivel azt hittem, hogy a turistáknak szól, de annál inkább elbűvöl, hogy tudom, hogy egy autentikus helyi élményben lehet részem.

– Kell egy karácsonyi vásár Reindeer Fallsba is – mondom neki. – Vagy legalábbis ünnepi díszítéssel kellene ellátni a Teddy Mackó Kávézó bejáratát, hogy tisztelegjünk e varázslat előtt – lendítem magam elé a karjaimat, hogy átfogjam az egész vásárt, de valaki félbeszakítja a beszélgetést, még mielőtt Nick válaszolhatna.

– Nick!

Egy csinos barna hajú, valahol a mi korunkban lévő lány áll meg az asztalunknál, megöleli Nick vállát, és mindkét arcára puszit nyomva, németül mondott szavak összevisszaságával köszönti.

– Johanna – viszonozza Nick az üdvözlést, őszinte mosolyra húzódik a szája. Bemutat engem is, és elmagyarázza, hogy együtt dolgozott Johannával, amikor még Nürnbergben lakott.

Johanna barátságos pillantást vet rám, és egy gyors üdvözlő öleléssel köszönt, megkérdezi, hogy tetszik a város. Szinte áradozom a város csodájáról és varázsáról, de hirtelen abbahagyom, amikor azon kapom Nicket, hogy engem bámul. Johanna elmosolyodik, széles, könnyed vigyor borítja el az arcát, mielőtt figyelmét ismét Nick felé fordítaná. Újabb váltanak pár rövid, német szót egymással. Nem hagyom ki a fejének enyhe biccentését az irányomban, vagy Nick szemének rám villanó pillantását, ahogy a lány kérdésére egy fejrázással válaszol. Johanna még egyszer bűnbánó mosollyal pillant kettőnkre, mielőtt angolul elmagyarázza, hogy rohannia kell, a család már vár rá, és egy magas férfira és egy kisgyerekre mutat egy babakocsiban pár méterre tőle.

– Auf wiedersehen – vált vissza Nick németre, hogy elköszönjön, gyorsan megölelik egymást, aztán a csaj eltűnik a tömegben.

Kortyolok egyet az italomból, és figyelem a pasast. Határozottan az volt a benyomásom, hogy rólam beszélnek, de ártatlannak éreztem. Talán így volt?

– Mit mondott? Amikor németül beszélgettek egymással? – érdeklődöm egy pillanattal később, a kíváncsiság felülkerekedik rajtam. Megkockáztatom, hogy bármit is mondtak, ártalmatlan volt, és Nick majd elmondja, ha akarja. Vagy ha borzasztó lehet, akkor kitalál valamit, hogy megkíméljen tőle.

Egy hosszú pillanatig néz rám, és nem vagyok biztos benne, hogy felelni fog. Vagy ez, vagy nem akarja megosztani, hogy miről is volt szó, és nagyon sokáig tart neki, hogy előálljon egy hihető történettel.

Felkeltette az érdeklődésemet.

– Megkérdezte, hogy lefeküdtünk-e egymással – feleli végül. Nem szakítja meg a szemkontaktust, amikor ezt mondja, és nem is nevet, vagy akár csak rejtegeti a mosolyát.

Szinte belefulladok az italomba.

– Micsoda? – köhögök és félrenyelem a kortyot, a szívem gyorsabban száguld, mint Rudolph karácsony este. Az asztalra koncentrálok. A fényekre. A Schöner Brunnen magasodó tornyára. Bárhová, csak ne Nickre. – Rendben. Talán ez igaz – mondom végül, és ráveszem magam, hogy Nick szemébe nézzek. – Mi a német megfelelője annak, hogy: NEM? – érdeklődöm széles mosollyal, hogy igyekezzek némi könnyedséget vinni ebbe a beszélgetésbe.

Újabb hosszas bámulás után szólal csak meg.

– Alles, was ich zu Weihnachten möchte, ist einen Kuss von dir[1] – feleli csendesen, és a tekintete röviden az ajkaimra rebben, mielőtt elpillant. Olyan volt, mint egy simogatás, ez a pillantás. Nem tudom, hogy ez egyáltalán hogyan lehetséges, de én mégis éreztem.

Megborzongok, de közel sem fázom. Karácsonyi vásári voodoo.

– Ez aztán a sok szó a nemre – sikerül végül kinyögnöm.

– Az, bonyolult nyelv a német – feleli Nick, majd összeszedi a szendvicseink csomagolópapírjait, és egy közeli kukába dobja őket. – Gyere, mutatok neked valamit.

 

8. fejezet

-B

iztos vagy benne, hogy szabad ezt nekünk?

– Bízz bennem – villant rám Nick egy mosolyt, amikor hátranézek rá a vállam felett. Felkaptatunk a Miasszonyunk-templom lépcsőjén. A lépcső csigalépcső, egyre feljebb és feljebb kanyarog velünk, a kőfokok sem túl szélesek. Először azt hittem, Nick előreküld, hogy megnézhesse a seggemet, de most már hálás vagyok, mert ha megcsúszom, neki kell elkapnia.

És talán nem is az lenne a legrosszabb dolog a világon, ha Nick Saint-Croix kapna el.

Végül felérünk a lépcső tetejére, és megállok, kissé kifulladva, és hálás vagyok, hogy legalább látogatóba vagyok jelen a tornatermemmel. Nick a legkevésbé sem fáradt. Dögös hiéna.

– Itt át – mondja, és átvezet egy boltíven, ki az erkélyre. Alattunk terül el a karácsonyi vásár a maga varázslatos pompájában. Innen madártávlatból szemléljük az alattunk lévő piros-fehér bódékat, az egész területet fehér fényekkel megvilágítva, amelyek izzanak és pislákolnak, az emberek boldogan sétálgatnak, amerre csak nézek.

– Azta! – szívom magamba ezt a látványt, a megőrizve a szívemben a pillanatot. – Ez oltári!

Mellettem Nick csendesen lépdel, miközben én sóhajtozom, hogy: ó meg á a látványtól. Lövök egy képet, aztán megfordulok, a telefon még mindig a kezemben van, nem vagyok biztos benne, hogy Nick unja-e már, és vissza szeretne-e menni a lépcsőn.

Nem tűnik úgy, mintha unatkozna. Inkább elbűvöltnek.

De nem a kilátást szemléli, hanem bennem gyönyörködik. Úgy néz le rám, mintha meg akarna csókolni.

A lélegzetem is elakad, ahogy lép egyet előre, a kő erkély a hátamba nyomódik, és fölém hajol úgy, mintha meg akarna csókolni. Ó, Szent-Mikulás, hiszen tényleg arra készül!

A pillanat egy örökkévalósággá merevedik, a feje az enyém fölé hajlik, az ajkai centikre vannak az enyémektől. A szívem olyan hevesen ver, ráadásul a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig elpirulok. Egyik kezét az arcomra helyezi, hüvelykujja végigcirógatja az arcomat, ujjai pedig egy kicsit jobbra billentik a nyakamat.

A szívem azzal fenyeget, hogy kiugrik a mellkasomból. Most meg fog csókolni, igaz? Mi mást is tehetne? Ha egy szempilla került volna az arcomra, már rég lesöpörte volna. Ha mondani készült volna nekem valamit, két méterről is megtehette volna. Meg fog csókolni, nem lehet, hogy félreértem, ami történik.

És...

…én vágyom rá, hogy megcsókoljon. Azt szeretném, hogy megcsókoljon.

Nagyon. Kétségbeesetten. Jobban, mint bármi mást ezen a világon. Nekem tudnom kell, milyen érzés lehet csókolózni Nick Saint-Croix-val.

Csak ez a lassú mozdulat az ajkaim felé kerget az őrületbe. Megőrjít a vágy. Szédülök a szikráktól, amik közöttünk sülnek ki. Talán meglepő ez a fejlemény? A szexuális feszültség forrongása? Vagy mindig is tudtam, hogy itt van, gyengén rejtőzködve a tagadás mögé? Vagy a gyűlölet mögé? A kettőnk közötti energia magával ragad. Megőrjít a vágy, a kéj és a vágyakozás. Fogalmam sincs, hogyan tagadhattam ezt ilyen sokáig, mert ez a... dolog köztünk valódi. Olyan igazi, kézzelfogható és fényes, mint alattunk a vásár.

Odahajolok hozzá, és a testünket elválasztó maradék egy-két centimétert is összezárom, amíg a mellkasom az övéhez nem nyomódik. Túl sok időbe telik, amíg Nick ajkai az enyémhez nyomódnak. Mint egy adventi naptár, amelynek túl sok ajtaja van, és az utolsó mögött ott rejtőzik mindannak az ígérete, amit valaha is vágyakoztál.

Elmosolyodik, egy aprócska rándulást érzek az ajkain, amikor a testemet az övéhez szorítom. Mintha csak erre várt volna, mintha az, hogy én is odahajolok, egyenértékű lenne azzal, hogy meglengetem a fehér zászlót. Talán így is volt. Univerzumom egyetlen fókuszpontja Nick ajkai lettek.

Megnyalja az alsó ajkát a nyelvével, és a térdem majdnem összecsuklik. Lehet, hogy összerogyna a lábam is, de az erkélykorlát és Nick közé vagyok szorítva, így egyenesen maradok. Aztán végre, végre, végre, végre fölém tornyosul, és az ajkai az enyémre tapadnak.

 Nickkel csókolózni olyan, mintha megtudnám, hogy a Mikulás idén kétszer jön. És olyan dolgokat hoz, amiket nem is gondoltál, hogy fel fogsz írni a listádra. A tökéletes csókot mindig a sült gesztenye és az örökzöldek illatával fogom összekapcsolni. A tél dermesztő hidegével, ami csípi a bőrömet, ami szembekerül a testünk forróságával. A forralt bor ízével és Nick masszív, izmos súlyával, ahogy körém záródik.

Halkan nyögök egyet, és lábujjhegyre állva igyekszem közelebb kerülni hozzá. Az ajkai az enyémet közé furakszanak, és gyengéden megszívja az alsó ajkamat, és azt hiszem, nagyon valószínű, hogy belehalok. Ez amiatt lehet, mert elfelejtettem levegőt venni. Veszek egy nagy levegőt, ő pedig ekkor a nyelvét a számba csúsztatja, és a szívem majdnem megáll. Mert ez jó. Tökéletes. Ilyen a tökéletes csók.

Mogorva Nick tudja, hogyan kell csókolni. Pontosan tudja, hogyan érintsen meg, hogy bevaduljak tőle. Egyik keze a nyakamra simul, ujjai a tarkómnál lévő pihékbe túrnak. Az érzés a testem minden idegvégződését életre kelti, még többet akarok. Azt akarom, hogy azok a meleg ujjak minden centiméteremet simogassák. A másik kezével a kabátom szegélye alá nyúl, és épp csak annyira csúszik be az blúzom alá, hogy megérintse a csípőm egy apró darabkáját a farmerom derékszíja felett.

Ez egy elég ártatlan érintés, de én nem érzem magam tőle ártatlannak. Hanem többet akarok és vakmerőnek érzem magam tőle. Úgy érzem, mintha ez az egész egy nagyon jó ötlet lenne. Még több ajkak, még több nyelv, még több érintés. Még több Nick. A kezeim felcsúsznak a mellkasán, és a nyaka köré fonódnak. A lábam a combja köré tekeredik, mintha nem tudnék úrrá lenni a saját végtagjaim felett. Mintha ugyanazzal a kíváncsisággal és lelkesedéssel igyekeznék felmászni rá, mint egy kiscica a karácsonyfára.

Valószínűleg azért, mert így is van.

Talán még nyávogni is hajlandó lennék.

Nick eközben olyan nyugodt, mint egy pap az éjféli misén. Én lassan elveszítem az eszem, űz a kéjvágy, csak tépném-harapnám, míg ő az önuralom és a visszafogottság mintaképe.

Kivéve.

Érzem, hogy őt sem hagyja hidegen a dolog.

Jelentősen nem az, ha érted, mire gondolok. Az ellentéte a manó méretűnek.

A szájába hümmögök, és a csípőmet a lábához préselem. Egy pillanattal később a keze a fenekemen van, megtámasztja a súlyomat, miközben én igyekszem szárazon megdöngetni egy templomban.

 Ó, Kis Jézus, gyere le közénk. Szó szerint.

Egy templomban smúzolok a dögös főnökömmel.

Elhúzódom tőle pislogva, igyekszem a rózsaszín ködtől gondolkodni. Próbálom megérteni, hogy történhetett mindez. Nick ajka a nyakam oldalára siklik, forró csókok nyomát hagyva végig a bőrömön, és meglazítja a derekára tekeredett lábamat, és meggyőződik róla, hogy két lábon állok, aztán enged csak el.

– Miért csináltad ezt? Miért csókoltál meg? – nézek rá hülyén, mialatt alig kapok levegőt, és a korlátnak támaszkodom, hogy ne essek össze. A forróság és a zavar még csak nem is jellemzi a jelenlegi állapotomat.

– Mert meg akartalak – feleli. Szeme sem rebben. A hangja sima és egyenletes, a szeme az enyémbe fúródik. Két ujját végighúzza az alsó ajkán, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne rántsam vissza magamhoz újra. A hangja úgy hangzik, mint minden mocskos gondolat, amit valaha is gondoltam, édes cukormázzal bevonva.

– Hogyhogy még sosem tetted meg? – kérdezem, de az én hangom nem egyenletes. Hanem zaklatott. Mint aki tényleg alig kap levegőt, de szüksége lenne rá.

Erre ő elmosolyodik. Megereszt egy széles vigyort, amitől legszívesebben kigombolnám a farmerja sliccét.

– Mert utálsz engem.

– Nem mindig utállak – ellenkezem. Ez igaz. Inkább nyolcvan-húsz százalékban oszlik meg az utálat és a vágy. Nyolcvan százalékban kéj, ez mostmár tuti.

– Ezt jó tudni. Most is utálsz? – kérdezi. Olyan furán néz rám... mint aki sebezhető? Mi történik most egyáltalán? Úgy érzem, mintha a világ kibillenne a lábam alól.

– Nem annyira, nem – rázom a fejem zavartan. Vagy igen? Teljesen össze vagyok zavarodva.

– Jó tudni – mondja megint. Újra fölém hajol, de én a kezemet a mellkasára teszem, hogy álljon le. – Nick, mi van Tarynnel?

– Tarynnel? – ráncolja össze a homlokát, láthatóan összezavarodott mind a félbeszakítástól, mind a kérdéstől.

– Nem randizol vele?

– Nem, csak barátok vagyunk.

Egy pillanatra elgondolkodom ezen, végiggondolva a "barátok" összes jelentését.

– Barátok vagytok ruha nélkül? – szegezem neki a kérdést.

Megrázza a fejét, látszólag jól szórakozik ezen.

– Teljesen felöltözött barátok vagyunk.

– Oké – bólintok, közeledem hozzá, majd én állok le, mielőtt az ajkaink újra összeérnének. – Szakítottam Santanával – mondom az irónia legkisebb jele nélkül, aztán belenyúlok Nick kabátja alá, hogy közelebb húzzam.

– Örömmel hallom – mosolyodik el Nick, ajkai épp csak érintik az enyémet. Van valami abban, ahogy az ajka az enyém felett megáll, amitől kihagy a szívem egy ütemet. Ettől nedves leszek ott, ahol a legjobban vágyom rá. Ami várakozásra készteti a szívemet, és pillangók garmadáját szabadítja el a gyomromban.

– Mióta akarsz megcsókolni? – kérdem, bár alig hallom a saját hangom is. Kíváncsi vagyok, vajon ez az érdeklődése olyan gyorsan el fog-e tűnni, ahogy megjelent.

– Az első nap óta.

– Az első nap óta? – kérdezek vissza, s kétkedve dőlök hátra. – Amikor rénszarvasos sütit hoztam az irodába, és te kiröhögtél?

– Pontosan akkortól – morogja, miközben finom csókot nyom a szám sarkára. – De azt azért tegyük hozzá, hogy június közepe volt.

Megvonom a vállamat. Igaz, de rénszarvasos muffinok voltak, hogy megünnepeljük a nagybátyja utolsó napját és Nick első napját a Reindeer Falls Játékgyárban, szóval volt értelme a dolognak.

– Ne légy mufurc – kéri Nick, mialatt hirtelen végigsimít a kezével a combomon. A combomon, amely valahogy újra a dereka köré simult. És már nem az erkélyen vagyunk, mert Nick valahogy hátralépett velünk pár lépést a lépcső tetején lévő fülkébe.

– Én nem. Nem is vagyok mufurc. Te szoktál az lenni. – A mellkasomat az övének nyomom, és az ujjaimmal a tarkójánál lévő hajába túrok.

– Ez nem mufurcság, ha neked szól. Ez csak felgyülemlett szexuális frusztráció – mormolja a fülembe.

Ó... Hmm.

– Mit művelsz? – érdeklődöm, amikor a keze a nadrágomba csúszik. Vagyishát… valahogy értem, mire akar kilyukadni, de épp csak annyi illem azért szorult belém, hogy elgondolkodjam azon, nem kellene-e előbb helyszínt váltanunk.

– Nem kéne ezzel várni a szállodáig?

– Nem várhatsz olyan sokáig.

Pontosan. Mégis sikerül kinyögnöm, hogy "templomban vagyunk". De csak épphogy, mert az ujjai elég mélyre csúsztak, hogy az ajkaim közé érjenek, miközben a középső ujjának hegye könnyű érintéssel végigsimít a csiklómon.

– Nincs itt senki – morogja a fülembe, miközben ajkai közé szívja a fülcimpámat. – Hadd kényeztesselek.

Ezután nem sok beszéd következik. Többnyire csak én sóhajtozom nagyokat, mintha egy templom erkélyén ujjaznának, mert valóban ez történik.

– Megőrülök érted, mióta visszatértem Reindeer Fallsba – mormolja Nick a fülembe erotikus csókok között, amelyek fel és alá vándorolnak a torkomon, lágyan az ajkaimhoz ér, és végigsuhan az államon.

Nick tudja, mit csinál az ujjaival. Figyelmesen és megfontoltan mozdul a mutatóujja minden egyes érintésével, minden egyes rajzolt körrel, minden lefelé csúszó mozdulattal, ami a puncim közelében ér. Ez a legintenzívebb élmény, amit valaha is átéltem ruhában, vagy éppenséggel ruha nélkül. Olyan gyengéd, hogy hosszú, mély lélegzeteket veszek, miközben az érzés ömlik szét rajtam. Amikor egyetlen ujját becsúsztatja, a fejem hátracsuklik, és elég hangosan sóhajtok fel, hogy visszhangozzon.

– Ideges vagy és egy kicsit feszült.

– Nem vagyok – tagadom. A hüvelykujja most, hogy az ujja másképp van lefoglalva, a csiklómat dörzsöli, és ez nagyon igazságtalan pillanatnak tűnik, hogy azzal vádoljon, hogy feszült vagyok. A feszültnek pont az ellentéte vagyok. Legalábbis ebben a pillanatban.

– Benned vagyok – mondja, a hangja tüzes és nyers szavakként dorombolnak a fülemben. Egy apró, szűkölködő görcsben rándulok össze az ujja körül.

Oké, rendben. Lehet, hogy igaza van.

– Elég bunkó vagy – jegyzem meg.

– Lehet, hogy az – vigyorog a nyakamba. – De te is tehetsz róla – morogja, aztán a szája a számra tapad, hogy maradjak csöndben. A nyelvét lassan végighúzza az alsó ajkamon, amibe én beleborzongok, de nem azért, mert fázom, hanem mert olyan közel vagyok ahhoz, hogy elélvezzek, és talán bele fogok halni a kéjbe. Hiszen Nick pontosan tudja, hogyan érintsen meg, minden mozdulata tűpontos és az elevenembe talál, érzi, hogy mi kell nekem. A második ujját is belém dugja az első mellé, és belém fúrja őket, finoman, ügyesen simogatva a hüvelyem belső falát, míg a hüvelykujjával végigsimít a csiklómon, és a nyelve az enyémmel keringőzik.

Mindhárom ujja engem kényeztet, megkönnyítve minden érzékeny pontom stimulálását. És tudom – még ha száz évet élnék is le, soha többé nem fogok ilyesmit megtapasztalni.

Amikor pontosan a megfelelő pontot masszírozza bennem, miközben a hüvelykujjával erősen nyomja a csiklómat, elalélok. Hiszen Nick ennek mestere ennek. Harag, ellenszenv, felháborodás, szenvedély, kéjvágy egyetlen robbanásszerű kötegben tör fel a combjaim között.

Hozzásimulok, egyik lábam még mindig a földön, de a teljes súlyomat Nick tartja. A fejem a vállai ölelésében pihen, az arcom a mellkasának támaszkodik, miközben igyekszem visszanyerni az egyensúlyomat. Amikor még az imént bennem lévő ujjait a szájába dugva szopni kezdi, majdnem belehalok a kéjvágyba. És a megaláztatásba.

Tényleg megengedtem, hogy a főnököm egy templomban ujjazzon meg? Egy üzleti úton? Csak nem az orgazmusomat nyalta le az ujjairól?

Így van, de ez mind csak úgy megtörtént.

– Ne agyald túl, Holly – szól rám Nick, amíg begombolja a nadrágomat, és felhúzza a cipzárat. Az alsó ajkamat a fogaim közé harapom, és a kabátja vállán lévő varratot bámulom, amíg a hüvelyk- és mutatóujja közé nem csippenti az állam, és hátrahajtja a fejemet annyira, hogy újra megcsókolhasson. De nem teszi. Még nem. Megvárja, amíg a szemébe nézek, aztán elvigyorodik. Zöld szemei szikráznak a félhomályban, ahogy lassú vigyor terül szét az arcán, a fejével megint az enyém fölé hajol azon a lassú, kínzó módon, az ajkai csak centikre vannak tőlem. Homlokát az enyémhez érinti, egy tincset a vállamra söpör, amíg közelebb húz, hogy a testünk csípőtől a mellkasig egymáshoz nem préselődik.

Aztán megcsókol.

 

9. fejezet

A

zonban kimegyünk a templomból, mielőtt Nick nadrágját le tudnám húzni.

Szívem szerint megtenném. Kigombolnám a főnököm sliccét a templomban, ha engedné, így hivatalossá téve a dolgot. Már így is a Mikulás rossz kislány listájára kerülök az idén.

Abban a pillanatban, ahogy kilépünk a templomból, Nick megfogja a kezem, és behúz a vásári sokadalomba, és el sem enged, amíg be nem ülünk egy taxi hátsó ülésére. Amint ott vagyok, úgy teszek, mint valami fura lény, túlságosan előre dőlök az ülésben, hogy megölelhessen, és az ölebe ejtett kezemet bámulom. Hol a kesztyűm? Hiszen volt kesztyűm ma este, nem igaz? Bár fogalmam sincs, hol hagytam el. A józan eszemmel együtt eltűntek.

Amikor zavart várakozásom közepette megmelengetem a kezemet, Nick kihúzza a zsebéből a kesztyűmet, és odaadja nekem. Elképzelni sem tudom, honnan a fenéből kerítette elő őket. Halvány égkék színükkel passzolnak a sálamhoz. Belebújok, és tovább tördelem az ujjaimat, mintha ez volna az első alkalom, hogy a hátsó ülésen ülök az ellenkező nem egyik tagjával.

Ha belegondolok, valahogy így is van. Középiskola óta nem ültem hátsó ülésen, és az biztosan nem egy taxi volt.

Nézd, én tudom, hogy Nick negyed órája elélveztetett, de ha nem szeretné ezt a szobámban folytatni, akkor... nos, akkor fogalmam sincs, mihez kezdek majd. Semmilyen maszti nem veheti fel a versenyt Nick fürge ujjaival.

Egyáltalán mit is gondolok!? Bolond dolog ez az egész. Amikor visszaérünk a szállóba, megköszönöm a kellemes estét, és a felmegyek a szobámba, Nick is visszatér a sajátjába, és úgy teszünk, mintha ez meg sem történt volna. Biztosan be voltam tépve a sült gesztenye és Nick illatától. Ez az egyetlen dolog, aminek van értelme.

 Elkezdek a combomon ütni az ütemet az ujjaimmal, gyorsabban, mint egy dobos egy pörgős rockzenekarban. Egy dobos, aki halványkék kötött kesztyűt hord, amely szinte hangtalanul dobol. Érzem, hogy Nick bámul rám, ezért elfordítom az arcomat. Erre felém fordul, karja a mögöttünk lévő fejtámlán nyugszik, arcára mindentudó mosoly ül ki.

Hisz tudja, milyen hangokat csal ki belőlem, mikor elmegyek, és milyen ízem van olyankor. Pontosan tudja, mennyire nedves leszek, és milyen érzés rágörcsölni az ujjaira, amikor elélvezek. Elpirulok. Kurvára tudom, hogy ez jár a fejében. Érzem, hogy forróság önti el az arcomat. Talán megfáztam. Egyenesen előre bámulok, és megpróbálom megsaccolni, milyen messze lehetünk még a szállásunktól. Esküszöm, hogy a vásárra való utazás gyorsabb volt, mint ez a visszaút.

– Mondd el, mi jár a fejedben, Holly.

– Semmi.

– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.

– Csak egy... táblázatra gondoltam – bököm ki végül. Persze, hiszen ez normális.

– Szóval azt akarod velem elhitetni, hogy valami táblázatkezelőn agyalsz – válaszolja Nick elhűlve.

– Ühüm – hümmögöm, és fél szemmel rásandítok. Belekapaszkodik az egyik hajtincsembe, és meghúzza. Alig érzem, csak óvatosan teszi ezt, de nem számít. Akár a csupasz bőrömön is végigsimíthatna a kezével, annyira tudatában vagyok a legkisebb érintésének vagy simogatásának, mikor az Nick hozzámér.

– Akkor biztos nagyon szarul sikerült elterelnem a figyelmedet – morogja az orra alatt, annyira csendesen, hogy csak én halljam. És valahogy közelebb kerül, mint egy pillanattal korábban, egyik keze a combomon, a másikkal még mindig a tincs végét markolja.

– Jobban szereted elterelni a figyelmemet? – pillantok felé, a levegőt kapkodva. A keze elindul felfelé a combomon, megmarkolja rajta a húst. Csak egy farmer választ el minket egymástól, de ha nem tudnám jobban, meg mernék rá esküdni, hogy nincs rajtam nadrág. Szinte várom, hogy a keze még egy centivel feljebb csússzon.

– Nagyon is – csókol meg a fülem mögött. Azon a ponton, amely mintha össze lenne kötve a csiklómmal. Bár, az igazat megvallva, úgy tűnik, minden pont, amihez Nick hozzáér, ilyen hatással van rám. – Nem mintha nem bírnám, ha táblázatokról diskurálunk.

Egy pillanatra ránézek, hisz nem tudom, hogy kekeckedik-e, de arra sem mernék megesküdni, hogy egyáltalán érdekel. Megmarkolja a combomat. Először finomabban, csak enyhén szorongatja, és tudom, hogy lehetetlen, hogy ezt nem visszük végig. Felvonszolom a szállodai szobámba, és leveszem róla a nadrágot.

Egy pillanattal később már úgy smárolunk a hátsó ülésen, ahogy arról még a gimiben sem álmodtam. Aztán Nick felemel az öléből, hogy kivegye a pénztárcáját a nadrágja zsebéből, erre megfagyok, összezavarodom még a csók hatása alatt. Egészen addig a pillanatig úgy vélem, hogy ki akarja venni a zsebéből az óvszert, amíg ki nem húz a tárcájából néhány eurót, és egyik kezével át nem adja a sofőrnek, miközben a másikkal az ajtóhoz nyúl. Hiszen a taxi megállt. Mert megérkeztünk a szállodához.

Ami jó, mert komolyan már azt fontolgattam, hogy mi lenne, ha a taxi hátsó ülésén csinálnánk? Amikor a szálloda előtti járdára lépünk, Nick megáll. Úgy érzem, mintha egy hatalmas hógömbben lennénk. A világ körülöttünk meg sem áll, világítanak a fények, az utcán autók suhannak el, és úgy tűnik, havazni is kezdett. Egy hópehely Nick szempilláján landol.

– Holly – mondja ki a nevem. Tenyerébe veszi a kezem, tekintete az enyémet keresi. Olyan... bizonytalannak tűnik? – Beszélnünk kellene.

Beszélgetni? Normális? A taxiban hozzám sem szólt. A combomat markolászva éreztem csak, mennyire nem érdekli a beszélgetés.

– Nem – csóválom a fejem, még mielőtt befejezhette volna a mondatot. – Ne beszéljünk.

– Ne? – vigyorog rám, amikor így szól, így csak elképzelésem van róla, hogy olyan bolondnak nézhetek ki, mint amilyennek érzem magam. Kócosan és szinte megőrülve kéjvágytól.

– Ne – rázom meg a fejem, és az egyik ujjamat ráteszem a szájára, hogy ne mondjon semmit. A kék kesztyűs ujjam a tökéletesen illeszkedik, telt alsó ajkára. Igen, határozottan nemet mondok a beszélgetésre. – Inkább gyere utánam – szólítom fel, majd sarkon fordulok, és beriszálok a szállodába. Meg sem állok, amíg el nem érem a liftet, és meg nem nyomom a hívógombot, hogy lehívjam a liftet.

Nick a lift melletti falnak támaszkodik, a keze zsebre van dugva és mosolyog, ahogy csendben figyel engem. Kezeimet szemérmesen karba teszem, és a liftek feletti gombokat figyelem, azt kívánva, hogy minél előbb érjen le a földszintre. Csak akkor veszem észre, hogy dobogok a lábammal, amikor meglátom Nick tekintetét, amint a lábfejemet nézi.

Eskü, levonok egy csillagot ettől a szállótól, ha a lift nem érkezik meg a következő tizenöt másodpercen belül. Abbahagyom a topogást, és leveszem a kesztyűmet, és a zsebembe tömöm. Hirtelen feltűnik, hogy Nicknél van az összes holmi, amit ma este vásároltam. Ami azért jó, mert akkor az egészet ott hagytam volna egy kupacban a templomban, és csak valamikor a jövő héten jutott volna eszembe.

 Megérkezik a lift, én pedig beszállok, és megnyomom a negyedik emelet gombját. Nick az ötödiken lakik. Ő nem nyomja meg az ötös gombot. A lift a harmadikon áll meg, és majdnem összeesem a késéstől. Egy középkorú pasas száll be tréningruhában, és megnyomja a hatodik emeleten lévő edzőterem gombját. Végre, végre, végre, végre megáll a lift a negyediken, de én már levontam egy csillagot, hiszen a lift nem úgy suhan, mint egy vidámparki izgalmas utazás.

Nick a nyitott liftajtóra teszi a kezét, és int, hogy fáradjak ki. De még egyetlen lépéssel sem lépi át a küszöböt, kimondja a nevemet, és megfordulok, hogy még mindig a liftajtóban álldogál-e, arcán nyugodt derűvel.

– Még mindig menjek utánad? – Ezt a kérdést úgy teszi fel, de látom a szemében, hogy incselkedik.

Ki gondolta volna, hogy Nick Saint-Croix ekkora mókamester?

Szusszanok egyet, és kirángatom a liftből. Boldogan, ámde némán jön utánam a folyosón. Amikor az ajtómhoz érünk, remegve húzom el a zár előtt a kulcskártyát.

Nem nézek a szemébe akkor sem, amikor az ajtó bezárul mögötte, a szobát finoman világítja meg az alulról, az utcáról beszüremlő kevéske fény. A hátam mögött hallom, ahogy Nick leteszi a csomagokat a komódra, és lehúzza a kabátján a cipzárt. Szerintem ez a leghangosabb cipzár egész Európában. Én is levetem a kabátomat, ahogy szembefordulok vele, és máris rúgom le magamról a csizmát, és hagyom, hogy a kabátom a földre essen.

El kell ismernem, hogy egy ideje már a gondolatát is tagadom, hogy ágyba bújjak Nickkel, de most, hogy kettesben vagyok vele egy hotelszobában, most akarom. Ebben a pillanatban. Úgy, hogy talán letépem róla a ruhát, ha túl lassú lesz. Biztos tetszik neki az inge, mert egy pillanattal azután, hogy a kabát eltűnik a karjáról, lekerül az is.

Magas és karcsú, és hálás vagyok azért, amit az edzőteremben művel.

A farmerom már a bokám körül van, az egyik lábam türelmetlenül próbál kibújni az anyagból. Majdnem megbotlom magamban, amikor igyekszem lehúzni a bokámról, de Nick elkap, amikor már majdnem elveszítem az egyensúlyomat.

– Nyugi. Nem megyek sehova, Holly – súgja a fülembe e szavakat, amitől a szívem olyan gyorsan ver, hogy csodálkozom, hogy ennek ellenére is hallom. Ez az a pillanat. A pillanat közvetlenül a jó szex előtt. Amikor mindketten félig levetkőztök, és tudod, hogy meg fog történni, és tudod, hogy jó lesz, és minden idegszálad a testedben a legmagasabb feszültségre kapcsol.

Lassan felhúzza az blúzomat az oldalamon, a keze könnyedén siklik rajtam, ahogy az anyag centiről centire emelkedik.

Meg fog ölni. Már az ujjaival is megvadít. Olyan, mintha még sosem ért volna hozzám, és őszintén szólva talán nem is ért. Legalábbis nem így. Nem ilyen várakozással. Nem ilyen ügyességgel.

Áthúzza a fejemen a felsőmet, és ledobja a padlóra. Arra számítok, hogy a melltartóm lesz a következő, de ehelyett Nick ujjai a hajam gumijában matatnak, óvatosan kihúzza a lófarkamból, és a hajam a vállamra omlik. Aztán ajkaival végigsimít a nyakamon a kulcscsontomig, majd kikapcsolja a melltartómat, és lecsúsztatja a pántokat a karjaimról. Lassan. Mintha egy ajándék lennék, amit óvatosan kell kibontani.

Én úgy érzem, menten meghalok, ő pedig még annál is lassabban ügyeskedik. Minden egyes porcikámat szemügyre veszi. Lágy csókokkal, gyengéd simogatásokkal halmoz el. Kezem az övéhez nyúl, és kicsatolom a nadrágját, ellenben eszemben sincs utánozni a finomságát. Kigombolom a nadrág derekát, lehúzom a cipzárat, és letépem róla. Ő nem siet sehová. A hüvelykujjával lassan felemeli az állam, és hátradönti a fejem, hogy ráhajoljon a számra és megcsókoljon. Mezítláb lábujjhegyre állok, hogy felérjek a válláig; kellene valami sámli, hogy felérjek az ajkáig, de ő fölém hajol. Kiderül, hogy nem is kell nekem az a sámli, mert Nick elemel a padlóról, a lábam a csípője köré fonom, amíg az ágyhoz lép velem, gyakorlottan, mintha már korábban is táncolt volna velem. A bimbóim hozzáérnek a mellkasán lévő pihékhez, én pedig belenyögök a csókba.

Nick letesz az ágyra, finoman, amíg a matrachoz nem érek, majd fölém csúszik. A teste az enyémhez simul – a csípőm íve a hasa lapos vonalához ér. Ahogy egymásnak ér a bőrünk, az erotikusabb, mint valaha is képzelni mertem volna.

– Szeretném, ha ezt levennéd – nyúlok az alsóneműjébe, a kezem a gumi alá csúszik, és kitapintom a fenekét. Hirtelen feljebb billentem a csípőmet, hogy teljesen hozzá simulhassak.

Ó... Ó!

– Nem hiszem, hogy beférsz a fogadóba – suttogom.

Pislog, zavartan, hogy mit hablatyolok én itt össze, aztán egy apró mosoly ül ki az arcára, mintha mégis jól szórakozna ezen a mondaton.

– Mi van?

Egyik kezemmel megmarkolom a farkát, és végigsimítok rajta.

A szemei felszikráznak, és a fogai között veszi levegőt. Oké. Talán most rajtam a sor, hogy egy kicsit megőrjítsem. Hogy felgyorsuljanak a dolgok. Megcsavarom a csuklómat és végigsimítok a farkán. A feje lehanyatlik, és a légzése felgyorsul. A pupillái kitágulnak, és olyan szemmel bámul rám, hogy örökre az emlékezetembe akarom vésni ezt a pillantást.

 Súlyos farka a kezemben pihen. Meleg és kemény és elég nagy ahhoz, hogy fokozza a várakozást bennem, amibe egy csipetnyi aggodalom is vegyül. A hüvelykujjammal megsimítom a hegyét, és elégedettséggel tölt el, hogy ettől felnyög.

– Eltereled a figyelmemet – jelenti ki egy pillanattal később, és azon kapom magam, hogy a kezeim a fejem fölé szorulnak, amit az egyik kezével ő fog össze. Már próbálok is szabadulni a fogságból, ő pedig a matracnak szegez, egyik combját az enyém közé szorítja, amíg ajkai végigvándorolnak a nyakamon a kulcscsontomig.

Most én vagyok az, aki nyög.

És ismét ő diktálja a tempót. Amitől megőrülök.

– Nem elterelés ez, csak hatékonyság – kapkodom a levegőt, amikor megszopogatja a bimbómat. A csípőmet felé billentem, amennyire csak tudom, míg ő rajtam fekszik, és szótlanul esdekelek.

– Hatékonyan megőrjítesz, hogy egész pontosak legyünk.

Csókkal borítja be a testem, ahol csak éri. Minden centiméterem tüzel az ajkai nyomán.

Jól eső érzés, és ettől meglepődöm. Annyira más, mint amit képzeltem róla.

Végül felkel az ágyról, Megtalálja a nadrágját a padlón, majd egy óvszerrel tér vissza. A fóliát már a fogaival szakítja le, és végiggörgeti a farkán, mialatt én figyelem.

Aztán ismét fölém térdel az ágyra, a tekintete az enyémbe fúródik, miközben combjával szétfeszíti a combjaimat, széttárja a lábaimat, hogy közéjük fúrja magát. Vaskos erekciójának súlya a hasamon égeti a bőrt, és nem hiszem, hogy valaha is vágytam volna valakire annyira, mint Nickre ebben a pillanatban. A vágyam túl nagy érzelem ahhoz, hogy meg tudnám határozni számszerűleg, és mikor fölém hajolva megcsókol, a levegő izzik közöttünk.

Amikor belém hatol, sokkal gyengédebben teszi, mint amilyenre álmaimban is gondoltam. Nehéz és vastag, és finoman kitölti bennem az űrt. A csípőmet felé billentem, hisz még többre vágyom belőle, de Nick csak mosolyog, és lehajtja a fejét, hogy megcsókolja a nyakam oldalát, miközben kínzó lassúsággal nyomul előre bennem. Mintha minden egyes centimétert úgy élvezne, mint egy csak neki készült, ízletes finomság. Nem így képzeltem el – már amikor bele mertem gondolni, milyen lesz vele. Egy tomboló gyűlöletdugást vizionalizáltam. De ez nem olyan volt. Ez gyanítom, hogy szeretkezésnek hívják. Egy gondolat, amit olyan gyorsan kilökök a gondolataim közül, ahogy felötlik bennem.

Nick soha nem végezne silány munkát, még ebben sem. Ez minden.

A gerincem ívbe feszül alatta, és én végigsimítok a hátán, érintve minden pontot, amit csak elérek. Élvezem a bőrének tapintását az ujjaim alatt. Élvezem, hogy felettem, s bennem van.

Lassan ellazítom a hüvelyem falát, bár még mindig ráfeszülök, ahogy egyre mélyebbre nyomul bennem. Mocorgok alatta, felveszem a ritmusát, és már-már azon vagyok, hogy újra könyörögni kezdjek, hogy elmehessek. Végül, mikor már tövig bennem van, nem mozdul tovább, nem húzódik vissza, inkább mindkettőnk örömére tesz.

– Mondd, hogy tetszem neked – szólít fel. Megtámaszkodik fölöttem az alkarján, lehajtja a fejét, a homlokunk szinte összeér. A szeme az enyémet fürkészi, és az állkapcsa összeszorul az erőfeszítéstől, hogy mozdulatlanul tartsa magát bennem.

Minden levegő elhagyja a tüdőmet. Mi van? Mi történik?

– Ismerd be – morogja, és lágyan csókot nyom az ajkamra, és beszívja az alsó ajkamat,

– Úgy érzem... most épp szeretlek – mondom.

Erre már csak a szemét forgatja, és olyat döf belém, ami mindkettőnket orgazmus-közeli állapotba repít, és végül olyan ütemben kezd el mozogni bennem, aminek az a célja, hogy az őrületbe kergessen. Vonaglok és a csípőmet forgatom alatta, igyekezve fokozni a tempót, túlságosan is próbálok megfelelni erre az egyre erősödő nyomásra a lábaim között. Hogy megkapjam, amit akarok. Még ebben a pillanatban.

– Gyorsabban – könyörgöm megint, hogy fokozzam a tempót, körmeim a hátába vájnak, és megőrülök a várakozástól, hogy végre elélvezzek. – Annyira közel vagyok.

Ezúttal Nick felnevet, a szemei vidáman csillognak, amíg egyik kezével megmarkolja a csípőmet.

– Lazíts – mondja, amikor én bármi mást tudok tenni, csak ellazulni nem. De mégis rávesz, őrjítő tempót kezd diktálni, ami mindkettőnk számára jó. Mélyeket döf belém, fáradhatatlanul kefél, amíg teljesen el nem lazulok. A testem bábként csuklik alá.

És amint engedek neki, feladom, hogy bármit is túlgondoljak, vagy a sürgessek, szinte úszom az érzésben, hogy ez mennyire jó. Amikor rám tör az orgazmus, nem várom görcsösen az érkezését, nem tartok attól, hogy lemaradok róla, ha nem összpontosítok rá. És amikor átcsap rajtam a kéj, annál jobban élvezem. Mint valami meglepiparti, amit nem kell magadnak megszervezned.

Nick visszatartja a saját felszabadulását, amíg az kéj minden egyes görcsén túl nem jutok. Csípőjének néhány bolond lökését halk nyögés követi, és elsuttogja a nevemet is, ahogy mélyen belém döf. Ajkai a halántékomhoz érnek, és mellkasunk egymáshoz préselődik.

 Megfordít minket, bár még mindig bennem van.

– Azt hittem, gyorsabb leszel – állapítom meg végül, annak ellenére, hogy még mindig alig kap levegőt. Nick légzésével összhangban emelkedem és süllyedek alatta, a mellkasán elterülve. Oldalra fordítom a fejemet, és a nyakának ívébe hajtom. Nincs kedvem megmoccanni sem.

– Nem megyek el olyan hirtelen.

– Lehet, hogy ezért vagy mindig olyan nyűgös az irodában.

– Lehet – feleli és lehelete a fülemhez ér. – Lehet, pontosan emiatt van, Holly.

 

10. fejezet

D

e tényleg nem megy el gyorsan. Miután kikászálódunk az ágyból, együtt lezuhanyozunk, már ami egy szállodai fürdőszobában lehetséges. Ragaszkodik hozzá, hogy ő maga szappanozzon be, miközben hosszasan simogat, ami ehelyett inkább felizgat a második menethez, mintsem megtisztítson. Alapos. Alaposan csábító. Alaposan megkérdőjelezi bennem, hogy mi a frászt művelünk.

Amikor minden porcikámat megsimogatta, és megmossa és szárazra törölgette, visszabújunk az ágyba. De most már átmelegített a forróvíz, csillogok és villogok és készen állok a folytatásra. Amíg ki nem mondja azokat a szavakat, amiket a legkevésbé akarok hallani.

– Nincs nálam másik óvszer.

Majdnem sokkot kapok, míg végül eszembe nem jut az adventi óvszerem. Amit az adventi naptáramba rejtettem. Ami, mint kiderült, igazából egy visszaszámlálós naptár volt.

– De attól még el tudlak élveztetni – dünnyögi a nyakamba, ami mindent egybevetve lássuk be, hogy nagylelkű ajánlat tőle. Szavait forró csókok kísérik, keze máris végigcsúszik a csípőm ívén, hogy megragadjon és közelebb húzzon magához. Megborzongok, mielőtt eszembe jutna, hogy van egy másik megoldás is a problémánkra.

– Nekem van másik – jelentem ki, és kibújok az öleléséből. Nick figyel, hátradőlve az ágyon, egyik karját a feje mögé téve, amint kisiklom az öleléséből, és visszatérek az adventi naptárammal, a levegőben lóbálva, mint valami bűvész, aki épp a következő trükkjét mutatja be, mielőtt átütöm a Dickmas feliratú ajtót. Kiveszem az ajtó mögül a kotont, és diadalittasan két ujjam közé csippentem.

– Ta da! – kiáltom fennhangon, mikor Nick csak bámul rám.

– Csak nem egy adventi naptárból vettél ki egy gumit? – kérdezi kissé hitetlenkedve.

– Lehet – mondom talányosan. – Ez most nem igazán fontos, igaz?

Egy pillanatig még néz, hogy micsoda ötlet ettől a csajtól.

– Azt hiszem, nem az.

– Akkor jó – felelem, s a feje mellé dobom a kotont, miközben egyik lábamat átvetem a feje fölött, s a csípőjére huppanva átölelem. Aztán körmeimmel finoman végigsimítok a mellkasán, emlékezetembe vésve a látványt. Gyönyörű teste van. És ma este csak az enyém, és minden percét ki fogom használni.

– Nagyon várod, hogy visszatérjek a fogadódba, Holly – mondja, majd végighúzza kezét a felkaromon, és én beleremegek a várakozásba.

El is pirulok, hiszen láthatóan nem hagyta ki a fogadóval kapcsolatos poénomat. Megvonom a vállam, és a csípőmet neki feszítem.

– Kitűnő vendég voltál a fogadóban. Jár az öt csillag.

– Azt hittem, le fogsz vonni egy csillagot, hiszen nem hagytam el időben a szobát.

Oké, rendben. Ki a fene tudta, hogy Nick Saint-Croixnak van humorérzéke? Mert én nem. Nevetek, és Nick úgy néz rám, mintha még sosem látott volna. Lehet, hogy amiatt, mert általában mosolyogni sem szoktam, ha ő jelen van. És általában pucér sem szoktam lenni, ha jelen van. Te jó ég, mit művelek? Ez az én álommelóm. Ez meg itt a főnököm.

Totál katasztrófa. Azt remélni, hogy holnap újra visszazökkenünk a megszokott kerékvágásba, bolondság, nem igaz? Holnap már tudni fogom, hogy Nick Saint-Croix hogy néz ki pucéran, és hogy milyen érzés, ha bennem van. Holnap mindez kínos lesz.

Tönkreteszem az életemet.

– Szeretem, amikor mosolyogsz – mondja hosszú szünet után. Egy hosszú szünet, amelyben a mellkasát bámulom, és az életem döntéseiről gondolkodom, miközben a mosoly már eltűnt az arcomról.

Odakint sötét van. Még mindig ma este van – és én a lehető legtöbbet hozom ki ebből az éjszakából. Végigsimítok a kezeimmel a mellkasán, miközben rácsúszom a tetejére, amíg a mellkasunk össze nem ér, amíg az ajkaink össze nem érnek, és minden mást, csak az itt és mostot nem hagyom ki a fejemből.

– Nincs beszéd – emlékeztetem, és egy nevetségesen gyerekes mozdulattal a szájára csapom a tenyeremet. Elkapom magam, és vállat vonok, a kezemet a nyaka mögé csúsztatom. Csak bámul rám, mintha egy bonyolult rejtvény lennék, amit próbál megfejteni.

Aztán a tekintete leesik, és lassú, illetlen simogatással végigsimít a melleimen, én pedig elszakadok aközött, hogy el akarom-e takarni magam, vagy belehajolok. Megelégszem azzal, hogy megvizsgálom őt, miközben ő jóllakik a nézegetésemmel. Végigsimítom az ujjaimat az állkapcsán, érzem a borostát az ujjbegyeimen. Felhúzom őket a füléhez, és végigsimítok a tarkójánál levágott haján. Mindig is kíváncsi voltam, vajon a haja olyan jó érzés-e, mint amilyennek látszik. Jobb érzés. Sűrű és sötét, csokoládébarna és finom. Nagyon finom. Az ujjbegyeimet a tarkójába nyomom, és gyönyörködöm az erejében és az érzésében.

Nick felnyög, és közelebb húz magához, megcsókol, mielőtt az ölébe tolna, hogy az egyik mellbimbóját az ajkai közé kapja.

Most már mindketten nyögünk.

– Abba ne hagyd! – kéri. – Ezt, ami csinálsz, ne merd abbahagyni!

 És én nem hagyom abba. Az ujjaim mohón követik a válla vonalát, és a hajába csavarodnak, a nyelvem is ugyanilyen mohón indul el. Lelkesen nyalom, kóstolgatom és szívom magamba Nick minden ízét és illatát, amit csak elérhetek. Tegyük hozzá a listához, amit nem szabad tudnod a főnöködről? Hogy milyen az íze. Az anyám Úristenit!

Amikor a hátamra fektet, és végigcsókol a hasamon, tuti, hogy el fogok ájulni a gyönyörtől és a szégyentől. Igyekszem megállítani a pasast, amint rájövök, mi a célja. Nem hiszem, hogy készen állok rá, hogy ez az emlékeimbe égjen. Egész biztos, hogy soha többé nem bírok majd bármire is koncentrálni, elvonja a figyelmemet Nick combjaim között lévő fejének emléke. Ám Nick elhallgattat, mert megismétli a régebbi szavaimat.

– Nincs beszéd, ugye? – közli, aztán szélesre tárja a combjaimat, hogy széles vállaival közéjük férjen, és én úgy döntök, hogy nem számít, mit mondanék. Akár még élvezhetném is a teljes Nick Saint-Croix-élményt, mielőtt az óra éjfélt üt, és én visszaváltozom önmagammá, ő pedig visszaváltozik köcsöggé.

Legalábbis ezt bizonygatom magamnak. Addig a körülbelül tíz másodpercig, amíg még van racionális gondolatom.

 

Nick második látogatása a fogadóban még jobb, mint az első, ami hülyén hangzik, de igaz. Szexuálisan meg aztán végképp.

– Holly – szólít meg, miután befejeztük a szerelmeskedést, és a fejem a mellére hajtva pihen. Érzem, hogy súlyos dolgokat akar mondani, így a szája elé teszem az ujjamat, és elhallgattatom. Most rögtön mondani akar majd olyan dolgokat, mint kb., hogy karácsony másnapján kezdjem el az újévi diétát, ahelyett, hogy várnék ezzel január elsejéig. Korai lenne. És szükségtelen. Ez egy borzalmas ötlet.

– Alszom – figyelmeztetem, és összeszorítom a szemeimet. Mégis engedi, hogy őt használjam párnának.

Nagyot sóhajt alattam, a leheletével csiklandozza a fejem búbját, de csendben marad, és addig játszik a hajam végével, amíg tényleg álomba nem szenderedem.

 

11. fejezet

M

ásnap furább vagyok, mint máskor. Tudom, hogy ez igaz, mert Nick szól is érte.

– Miért vagy hirtelen furább, mint szoktál?

Ez kocsikázás közben hangzik el, útban egy találkozóra, amit a Friedrich Trains szervezett. A cég körülbelül egy órányira van Nürnbergtől, így Nick bérelt egy autót, hogy odavigyen, amiért tulajdonképpen hálásnak kellene lennem, mert ez azt jelenti, hogy így négyszemközt tudunk beszélni, nem pedig egy taxis előtt.

Ez az első alkalom, hogy tényleg beszélgethetünk, mivel ma reggel csak adott egy puszit a homlokomra, amikor felkelt az ágyból, és csak annyit mondott, hogy egy óra múlva találkozunk a földszinten. Kifelé menet megnyitotta a zuhanyzóm csapját, és az ajtón kifelé menet egy „Ötvenöt perc, Miss Winter„-rel köszönt el.

A homlokpuszi a legrosszabb az összes csók közül, nem gondolod? Olyan, mint egy szakítós csók. Ajh! Nem mintha együtt jártunk volna. Persze, hogy nem. Látod, ezért nem jó ötlet kefélni a főnököddel. A szexuális kapcsolatok már önmagukban is elég bonyolultak, anélkül is, hogy egy fura hatalmi játszma hozzáadódna a dologhoz.

– Mert szexeltünk, Nick! És te vagy a főnököm – teszem hozzá, ha esetleg nem venné észre, hogy ez az „apró” részlet mennyire furává teszi a dolgot a számomra. Pislog, rám néz, majd megrándul, mintha épp most mondtam volna az arcába, hogy seggfej. – És nyilván erre többé nem kerülhet sor kettőnk között. És most ez furcsa.

– Nyilvánvalóan – ad igazat, és a szívem elfacsarodik, még akkor is, ha a saját igazamat állítja. Szóval egyetért? Hogy ez soha többé nem fordulhat elő? Hát, akkor jó. Legalább egy oldalon állunk. Ez majd megakadályozza, hogy ez a kis affér még nagyobb zűrzavar legyen, mint amennyire amúgy is az.

Kivéve, hogy hirtelen bőgni támad kedvem, ami elég vicces. Még csak nem is kedvelem őt.

– Rendben – értek egyet.

– Rendben – mondja ő is.

Oké. Azt hiszem, Nicknek csak ennyit kellett hozzátennie ehhez a beszélgetéshez, hogy megismétli, amit mondok. Kibámulok az ablakon, és nézem, ahogy a táj elsuhan mellettem. Utálom bevallani, de a külföldi benzinkutak, szupermarketek és hasonlók még mindig elbűvölnek, még a szorongásom közepette is. Esso, Rewe, Aldi. Oké, persze, itthon is van Aldi. Nem csak Reindeer Fallsban, de van egy pár Saginawban is.

– Nem tudom elhinni, hogy ágyba bújtam veled. Te a főnököm vagy. Az én dögös, lepedőakrobata főnököm.

– Kétszer is – jegyzi meg rövid szünet után. – Kétszer is megvoltál. És négyszer mentél el.

Nos... Ez volt a legszerényebb dicsekvés, amit valaha hallottam. Attól még igaz, de na. Érdekelne, hogy az irodában is eszembe fog-e jutni. A hétfői megbeszéléseken, amikor a székemben ülök, és a haszonkulcsról faggatnak, vajon eszembe jutnak-e majd azok az emlékek, amikor arra kért, hogy kísérjem el? Vajon én kértem, hogy még több legyen? Hogy gyorsabban, keményebben és mélyebben csinálja?

Meg akarok halni. Most.

Hiszen még ha ő nem is emlékszik rá, én fogok. És akkor majd azon filózom, hogy vajon ő emlékszik-e, és, hogy én jól emlékszem-e.

– Hát, emiatt ne aggódj. Az éjszakának vége, és ma már olyan, mintha meg sem történt volna. Rendben? – Úgy gesztikulálok a kezemmel a levegőben, mintha ez valamiféle tiszta lap lenne. – Semmi baj. Én is jól vagyok. Jól leszek. Profi vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem történhet meg még egyszer. Átmenetileg megbolondultak a hormonjaink. Soha többé nem beszélünk róla. Ami Nürnbergben történik, az Nürnbergben is marad.

Nick fészkelődni kezd az ülésében, bal keze megmozdul, hogy megigazítsa a nyakkendője alá szorult biztonsági övet, aztán megszólal.

– Holly – mondja, aztán elcsendesedik, és azt hiszem, nincs egyéb hozzáfűznivalója, de aztán mégis megszólal, és ez rosszabb, mint bármi más, amit eddig mondott. Valószínűleg azóta a legrosszabb, amióta ismerem. –Beszélned kellene a HR-rel, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak – mondja nyugodtan. Sőt, rezignáltan, mintha valamiféle probléma lennék, amit meg kell oldania.

– A nagynénédre gondolsz, Nick? Azt akarod, hogy elmondjam a nénikédnek, hogy láttam a farkadat? Mert ő vezeti a humánerőforrás részleget. A nagybátyád cégénél. Ahol te vagy a főnököm. Vagy szeretnéd, hogy megbeszéljem a személyzeti osztály egy másik alkalmazottjával? Aki történetesen – itt a drámai hatás kedvéért szünetet tartok, bár mindketten pontosan tudjuk, hogy kire gondolok – a húgod.

– Gyakorlatilag Sam a közvetlen felettesed – mutat rá. Mintha most lenne itt az ideje vagy a helye.

– Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a főnököm főnöke vagy.

– Igen, Holly, így van – mondja bosszúsan. – De Reindeer Falls nem éppen egy nagy város. Sajnálom, hogy történetesen ugyanott dolgozunk – teszi hozzá szárazon.

Ó, Kis Jézus gyere le! Ezzel arra célzott, hogy nincs elég nő, aki közül választhatna Reindeer Fallsban? Én vagyok az alapértelmezett fekvőhely? Lehet, hogy nem vagyok egy európai finomság, de én vagyok az egykori Cukorkahercegnő, és ez óriási dolog.

És persze. Ez még a saját fejemben is nevetségesen hangzott. Keresztbe fonom a karjaimat a mellkasomon. Bosszúsan pillantok Nickre. De inkább magamra haragszom.

Tegnap este akár egy régi pucér barátnőjével is összefuthatott volna Nürnbergben, ha ennyire finnyás. Hiéna.

Az út hátralévő része – és a nap – sem telik sokkal jobban. Mindketten feszültebbek vagyunk, mint amennyire két embernek, aki előző este ennyire jót szerelmeskedett, joga lenne hozzá. Előkerül újra Nick Scrooge-szerű énje. Az út hátralévő részét azzal tölti, hogy hangüzeneteket hagy az embereknek az Államokban, ahol még alig hajnalodik. Amikor megérkezünk a tárgyalásra, eléggé feleslegesnek érzem magam, hiszen a Friedrich Trainshoz semmi közöm, így annak sincs értelme, hogy jelen legyek a tárgyaláson. Semmi. Csak azért vagyok itt, mert a bajor medve tárgyalás miatt jöttem Németországba, és nem mintha Nick egész nap a szállodában hagyott volna pihenni. Ezt az is alátámasztja, hogy amikor megérkezünk a Friedrich Trainshoz, azt mondja, hogy jegyzetelhetek, hogy átadhassam Samnek az információt. Amit persze meg is tennék, de attól, hogy ezt mondja nekem, csak titkolózást érzek.

Utálom a titkolózást.

És a Friedrich Trains vállalattól a pokolig is elrohannék, ha az enyém lenne. Jelenleg Harold kezeli. Ő az egyik termékmenedzser, aki a leghangosabban tiltakozott a nemek közötti előítéletességről szóló jelentés ellen, amit néhány hónappal ezelőtt kellett benyújtanunk. Nem meglepő módon úgy véli, hogy a fiúk a játékok elsődleges felhasználói önszántukból, nem pedig azért, mert a reklámok történetesen elsősorban a fiúkat célozták meg. Ezzel nem értek egyet. Mindenki szereti a vonatokat. Ha az enyém lenne a Friedrich Trans, kifejlesztenék egy Reindeer Falls expressz nevű vonatszettet, és úgy forgalmaznám, mint egy családi örökséget, amiben mindenki részt vehet. Egy olyan készletet, amelyet minden karácsonykor elővennénk, amikor felállítjuk a fát, a síneket pedig tökéletes körbe fektetnénk az alján. Aztán kidolgoznék egy fából készült játékvonatot, hogy a fiatalabb szülőket is megszólítsam, akik a vintage hangulatú játékokat keresik. És ezt fiúknak és lányoknak is árulnám.

Ezt elmesélem Nicknek is, amikor késő délután visszafelé tartunk a szállodába. Húsz percig bírok csak csöndben maradni, azután előrukkolok az összes ötletemmel. Nemcsak azért, mert szenvedélyesen szeretem mindazt, amit a Reindeer Falls Játékgyár csinál, hanem azért is, mert szenvedélyesen szeretem enyhíteni a kínos csendet.

– Tudom, hogy így lenne – hangzik a válasz. Ennyi. A komplett válasz.

Szívem szerint megfojtanám. Ez meg mi a szart jelent? Hogy ő nem ezt csinálná? Hogy az ötleteim iszonyatosak? Hogy szerinte a vonat csak fiúknak való? Ehh!

Visszahanyatlok az ülésemre, és a vesztét tervezem. Túlreagálom. Tudom, hogy túlreagálom. Tudom, de ez van.

– Ezek jó ötletek – sikerül végül kinyögnöm összeszorított fogakkal.

– Soha nem mondtam, hogy nem azok – feleli, mintha nem érdekelné a világon semmi. Az út hátralévő részében meg sem szólaltunk. Aznap este van egy munka vacsoránk egy helyi kiskereskedővel. Hatalmas a terem, így amikor megérkezünk, az asztal Nickkel ellentétes végére ülök. Az egyik oldalamon egy unalmas fickó foglal helyet, aki az amerikai baseballról próbál beszédbe elegyedni velem, a másikon pedig egy nő telepszik le, aki Nick felől érdeklődik. Mégis jobb ez így, hiszen így távolságot tarthatok Nicktől.

Jobb – és egyszerre rettenetes. Hiszen rajtakapom, hogy néhányszor felém pillant, amikor én is felé sandítok, és ez kínzás.

– Találkozgat valakivel? Tudsz róla? – kérdezi a mellettem helyet foglaló hölgy. Aki egyértelműen oda van érte, hiszen mindig csak Nickről kérdezget.

– Már eljegyezték – felelem neki, mielőtt még meggondolnám, mit mondok. De most komolyan, talán az én feladatom lenne, hogy találjak neki egy csajt ma estére? Nem hinném. – Egy kedves lányt választott Reindeer Fallsban. Állandóan csak róla beszél. Tavasszal lesz az esküvő. Teljesen fel van dobva.

– Feldobták? – szalad fel a csaj szemöldöke, én pedig azon agyalok, hogy talán nem úgy fordítottam le a szó jelentését, ahogy én akartam. A nő angolja hibátlan, de az anyanyelve a német. Ránézek Nickre. Csak néz rám, leszegett fejjel, hogy hallja, mit mond a mellette ülő férfi.

– Ja – felelek, és mindent megteszek annak érdekében, hogy elrejtsem az arcomról a vigyort. – A pasik már csak ilyenek, ugye?

– Gondolom – helyesel, és egy utolsó hosszas, de most már kissé összezavarodott pillantást vet Nickre, aztán figyelmét a vele szemben ülőre fordítja.

Iszom egy kortyot a borból, és elmosolyodom. Győztem! Perelj be nyugodtan.

* * *

– Jól érezted magad Hansszal – jegyzi meg Nick, amikor vacsora után visszakutyagolunk a szállodába. Az étterem, ahol találkoztunk, csak egyetlen saroknyira van a szállodától, így nem hívunk taxit.

– Az ki?

– A pasas, aki cicidet nézegette vacsora közben – feleli Nick savanyúan.

– Ja, hogy ő. Persze, aranyos volt – mondom erre. Kedves, ha értékeled az ilyesmit. – Maria kérte a számodat – hívom fel a figyelmét, hiszen nem tudok mit lépni erre. Miért mondom ezt el neki? Mert kíváncsi vagyok, mit fog mondani? Mert érdekel?

– Ki az a Maria?

– A csaj, aki mellettem ült a vacsoránál, és egész este majd megbaszott téged a szemével.

– Hmm. És megadtad neki?

Kicsit besorolt mögém, hogy elengedje az ellenkező irányból közeledő párocskát, így nem látom az arcát. Igyekszem megállni, hogy a könyökömmel oldalba ne vágjam, mielőtt válaszolnék.

– Dehogy. Közöltem vele, hogy impotens vagy, és hogy ne vesztegesse az idejét rád.

– Hmm – hümmögi, de ez nekem nem mond semmit. – Érdekes.

– Szeretnéd, hogy visszaszaladjak és odaadjam neki?

– Nem, igazad van. Csak az idejét pazarolná velem. Majd odaadod reggel, mielőtt indul a gépünk.

Beléptünk a szállodánkba, és én felé fordulok. Nem néz rám, a figyelme inkább az aulában felállított hatalmas karácsonyfára irányul.

– Te ezt feltételezed rólam? – mondja végül, és a szemembe néz. Nagy a kísértés, hogy odanyúljak, és végighúzzam az ujjam az alsó ajkán, csak hogy újra érezzem őt bármilyen módon a bőrömön, de aztán visszahúzom remegő kezemet. De épphogy csak megállom. – Hogy szívesen megdugnék bárkit, aki megkér rá?

 – Ő aligha akárki. Ha meglátnád, tudnád, hogy elég csinos – Őszintén szólva, azt is mondhattam volna, hogy egy kész domina, ő meg egy impotens, csak hogy mindenre kiterjedő válaszom legyen.

– Holly – dünnyögi, és ettől zavarba jövök. Hiszen az, hogy Miss Winters helyett a kersztnevemet hallom tőle, mindig is úgy hangzott a szájából, mintha le akarna fektetni, és most minden kísérő képi bizonyíték a rendelkezésemre áll, hogy ezt megerősítsem.

– Nem tudom – nézek félre, kényelmetlenül érzem magam a rám meredő szempártól. – Dehogyis. Ez azért kemény volt. És igazságtalan. Bocsáss meg.

– Nem történt semmi – mondja és egy mozdulattal, zsebre vágja a kezét, amit már megszokhattam tőle. – Amit én közöltem, az is igazságtalan volt.

– Nem történt semmi.

És ezzel véget is vetünk a dolognak. Végülis nem történt semmi. Ki mondja azt egyáltalán, hogy „nem történt semmi”? A vének. Öreg hölgyek macskákkal, és pontosan én is úgy végzem majd, hiszen egyetlen igazi férfi sem férfi a számomra. Egyikük sem ér fel Nickhez. És ami még ennél is borzasztóbb, hogy soha többé nem fogok ugyanúgy tekinteni az adventi naptárra. Vagy a karácsonyi fényekre. Vagy akár a fahéj és a szegfűszeg illatára.

Bajor medvékre. A forralt bor ízére. Sem az egész német nemzetre.

Most már minden szar.

 

12. fejezet

-T

ehát bevallotta neked, hogy mit érez, és te visszautasítottad.

– Nem és nem. Ez nem így volt – ingattam a fejem, mielőtt Ginger még elhallgatott volna.

Karácsonyt előtt egy héttel járunk, és én Ginger otthonában vagyok, hogy átadjam neki a mézeskalácsot, amit Nürnbergben vettem neki, és felidézzem a Nickkel tett utazásomat. Nickkel, akit nem láttam, mióta visszatértünk Reindeer Fallsba. Hétfőn újabb üzleti útra indult. Egy nem tervezett üzleti útra. Az adventi naptáram egy fiókban csücsül, tele kinyitatlan ajtókkal, hisz ezen a héten az irodában kellett volna lennem.

– Holly, te bolond vagy? Pontosan mit is akartál tőle hallani? Hogy totál belédzúgott? Megkérdezted tőle, hogy miért csókolt meg, és ő azt mondta, hogy azért, mert az akarta. Azt mondta neked, hogy az első nap óta meg akart csókolni. Ébredj fel, HOLLY – tette hozzá kiabálva.

– Nagyon ideges vagy a mézeskalács vetélkedő miatt.

– Nagyon ideges vagyok a te hülyeséged miatt.

– Hát, legalább valakinek karácsonyi hangulata van – jelentem ki duzzogva. A konyhaasztalra támasztva a könyököm, a tenyerembe támasztom az állam.

– Nem volt vele jó a szex? A legromantikusabb csókot követő szex egy templom erkélyén, ami szerintem a valaha volt legjobb, ami történt az idők során?

Aztán arra az esetre, ha elfelejteném a témával kapcsolatos nézőpontját, azt dünnyögi:

– Te vak denevér – mormolja az orra alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam.

– Miért káromkodsz úgy, mint egy vénasszony a negyvenes évekből?

– Holly – sóhajtja Ginger a nevemet, miközben megszór egy kalácsot gyömbéres valamivel vagy valami mással, majd a sütőbe teszi, és odalép hozzám az asztalhoz. – Vegyük át még egyszer. Részletesen.

 – Tudod, nem vagyok teljesen analfabéta, ami a romantikát illeti. Idősebb vagyok nálad – mutatok rá. – Ezért nem muszáj eljátszanod a fiatal főnök szerepét.

– Szóval megcsókolt téged egy templom erkélyén – kezdi Ginger, figyelmen kívül hagyva a kekeckedésemet. – Erre te elaléltál.

– Nem is aléltam el!

Egyenesen a szemembe néz.

– Holly, elaléltál, pedig nem is tőlem kaptad.

– Jól van – dühöngök. – Tényleg elaléltam. Remekül csókol. Még a lepedőakrobitikánál is jobban csinálja. Figyelmes és nagylelkű és... élvezetes. És talán, csak talán, nem is olyan nagy bunkó, mint gondoltam.

–  Oké, vegyük át még egyszer – mutatja fel Ginger az ujjait, mintha csak számolni akarna. – Megcsókolt téged az erkélyen – mondja és felemeli az egyik ujját, majd homlokát ráncolva visszaveszi. – Nem, várjunk! Kezdjük az elején. Elvitt téged a karácsonyi vásárba, Holly! Elvitt téged egy rohadt karácsonyi vásárba, és én pontosan így csábítanálak el, ha el akarnálak csábítani.

– Hát, ez egyáltalán nem volt felemelő.

– Csak a lényegre térek ki. Ne szakadjunk el a tárgytól – szólít fel, majd újra a levegőbe tartja az egyik ujját, készen arra, hogy elkezdje a számolást. – Szóval elvitt téged egy karácsonyi vásárba. Ment utánad, amíg te vásároltál. – Itt újra megáll a számolásban, hogy a konyhaasztalon szétszórt mézeskalácshalom felé mutasson, és vet rám egy szúrós pillantást. Aztán felemeli a harmadik ujját is. – Aztán felkísért téged egy ódon templom lépcsőjén, hogy megmutassa a kilátást, és megcsókolt – sorolja Ginger a szívére tett kézzel, majd egy drámaian alélt mozdulatot tesz, úgy rogy össze a székében, hogy attól félek, elesik.

– Oké, elég lesz – morgok. Erre rögtön felpattan, négy ujját az arcom elé dugja.

– Aztán ahelyett, hogy azt mondtad volna, hogy "köszönöm a csókot, uram", neki szegezted a kérdést, hogy miért csókolt meg.

– Köszönöm a csókot, uram? Ez most komoly? – kérdezem nevetve. – Ki mondd manapság ilyet? Talán szivárog a gáz a sütődből, vagy mi? Eszednél vagy?

Ginger ezt meg sem hallja.

– És aztán azt mondta, mert ő akarta. Mert meg akart csókolni téged, Holly Mistletoe Winter.

Ez igaz. A középső nevem fagyöngyöt jelent. Még nekem is el kell ismernem, hogy anyám talán egy kicsit túltolta ezzel a karácsony-mániáját.

– Öt – számol tovább a húgom. – Lefeküdtél vele. És jó volt.

– Köszönöm, hogy ezt a kérdést nem ragozod tovább.

– Hat, másnap pedig felhívtad a figyelmét, hogy ő a felettesed.

– Mivel ő a főnököm!

– Mintha csak azt mondtad volna, hogy egy hátborzongató köcsög vagy!

Hmm. Tényleg ezt mondtam volna?

– Tényleg így jött le? Hogy túllépte a határt? Kényelmetlenül érezted volna magad?

– Nem. Egyáltalán nem.

– Hét – mondja Ginger kezd túlságosan is önelégültnek tűnni a húgomhoz képest. – Te mondtad neki, hogy felejtse el az egészet. Kijelentetted, hogy meg sem történt a dolog. Nyolc, lankasztóan viselkedtél vele a vacsoránál, mert állítólag nem akarod őt, de azt sem szeretnéd, hogy másé legyen.

Hát... Ez tűpontos.

– Tíz.

– Várj, és mi van a kilenccel?

– Hagyjuk – vonta meg Ginger a vállát. – Biztos vagyok benne, hogy elszúrtál még egy tucat olyan dolgot, amit nincs képed elmondani.

Hangosan felsóhajtok, és forgatom a szemem.

– Tíz – nyitja ki a következő ujját, mintha még jobban ki kellene hangsúlyoznia a hibáimat. – Azzal vádoltad, hogy szoknyapecér.

– Nem is! – mondom kiabálva.

Kivéve. Kivéve, hogy mégis, igaz?

– Rendben. De gyakorlatilag bocsánatot kértem érte – ajánlom fel.

Ginger nincs lenyűgözve.

– Miért vagy ilyen? Szerető családban nőttünk fel. Volt gyerekszobád is, Holly. Nick nem egy szörnyeteg. Csak azért, mert a főnököd. És akkor mi van? Hasonlóak a céljaitok. Mindketten jobban szeretitek a Repülő Rénszarvas Játékgyárat, mint ahogyan azt két nagykorú embernek illene. Nehezebbé teszitek a dolgot, mint amennyire erre szükség van.

– Én nem vagyok olyan, mint bárki más! Nem nehezítem meg a dolgot! Szerelembe esni zavarba ejtő, a franc essen bele!

Ginger kapkodja a levegőt. Én is kapkodom.

– Te mondtad ki – mutat rám, arcán tisztán kiül a győzelem.

– Hogy a franc essen bele? Igen, igen, igen. A fura káromkodásod rám is átragadt – morogja Ginger, és nyitott tenyérrel a homlokára csap. – Nem, nem azt!

– Azt mondtad, hogy „szerelmes”. Azt mondtad, hogy szerelmes vagy Nickbe. Ne szívd vissza!

Nevetni szeretnék azon, ahogyan a „ne szívd vissza” kifejezést használja, de a szívem túl gyorsan ver ahhoz, hogy kinevessem.

– Igen, azt hiszem, így volt.

– Szóval, mit csinálsz ezek után? – dől hátra Ginger a székében, és kicsomagol egy újabb mézeskalácsot, amit Nürnbergből hoztam neki. Nyilvánvalóan úgy érzi, hogy a hegyibeszédnek már majdnem vége.

– Fogalmam sincs – felelem, aztán egy újabb emlék jut eszembe, ami fejbe kólint. Igazából nem is a fejemet éri, ez inkább egy ütés a gyomorba. – Azt akarta, hogy ismerjem el, hogy bejön nekem. A... tudod. Míg mi...

Ginger úgy bámul rám, mintha valami speckós hibbant lennék.

– Te tényleg hülye vagy – mondja.

– Az.

– Tedd jóvá, Holly. Tedd jóvá addig, amíg túl késő nem lesz. Ne ez legyen az az emlék, ami egész életedben kísérteni fog. Mert az lesz. Ha így hagyod, ahogy most van, a kérdés, hogy mi lehetett volna, a halálod napjáig kísérteni fog, mint a múlt karácsony szelleme. Nem csak ez, de fogadok, hogy egy angyal is meghal minden nap, amikor ti ketten nem vagytok együtt. Szép üvegből. Vásári angyalka. A karácsonyfák tetejéről fognak leesni, mert meghasad a szívük.

– Ez egyáltalán nem volt drámai.

A húgom vállat von.

– Csak igyekszem olyan nyelven szólni hozzád, amit megértesz.

Bólintok. Nem téved. Hangosan és tisztán hallottam őt, és azt hiszem, tudom, mit kell tennem.

– És mi van veled? – érdeklődöm egy szúrós pillantással.

– Hogyhogy mi van? – válaszol Ginger, miközben mézeskalácsmorzsák hullanak a szájából, és zavarában összeszorul az orrcimpája.

– Hogy mennek a dolgok a szexi séfeddel?

– Ő nem az én séfem – sóhajtja Ginger. – Csak A Nagy Mézeskalács Sütőverseny forgatására jött a városba, aztán lelép. Különben is, ő egy mézeskalácslopó faszfej.

– Talán adhatnál neki rá okot, hogy maradásra bírd – javaslom, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését, miszerint Keller egy faszfej. Szerintem közel sem olyan faszfej, mint amilyennek Ginger gondolja.

– De! Ő nem Reindeer -Fallsból való. Hanem angol. És híres. Műsora van a Food Networkön!

– És?

– És? Nem fogja mindezt feladni értem.

– Miért kell az egyiknek vagy a másiknak lennie? Még mindig lehet angol Michiganben.

– De drága vagy. De az ilyen fickó nem egy michigani kisvárosban köt ki. És az én életem itt van. A sütödém is itt van. Abban a pillanatban el fog pattanni, amint vége a műsornak.

– Hmm. Talán. Talán nem. Mindenesetre nekem most mennem kell.

– Nickhez? – kérdezi Ginger izgatottan, leporolja a kezét, és ő is feláll az asztal mellől.

– Nem, még nem. Előbb még be kell ugranom a kézművesboltba.

– Aaaaahaaaa...– mondja Ginger, nyújtja, mint a rétest, és úgy néz rám, mintha bolond lennék. – Hát tedd azt.

 

13. fejezet

B

erongyolok a kézművesüzletbe, az este hátralévő részét kézműveskedéssel töltöm. És gondolataimba mélyedve. És álmodozással. Egyfajta látványtervet készítek.

Aztán kidobom az adventi naptárat.

Oké, persze, előbb az összes csokit kieszem belőle, de akkor is. A gondolat a lényeg.

Korán indulok dolgozni, az új adventi naptáramat a táskámba dugva, mert bátorságot szeretnék önteni magamba. Aztán az irodában megvárom Nicket. Ma kell visszajönnie, ami jó, hiszen muszáj őt látnom. És most, mégpedig ma. Egy percet sem tudok tovább várni. Mert Gingernek igaza van. Az angyalok biztosan leesnek a karácsonyfáról és összetörnek minden egyes nap, amikor továbbra is gyáva vagyok.

Szinte remegek az idegességtől, de semmi gond. Fogadok, hogy Rudolf is ideges volt, amikor a Mikulás szánjának vezetésével bízták meg. Fogadok, hogy a Grincs is megrettent, amikor a szíve végre megfelelő méretűre nőtt. Fogadok, hogy Scrooge egyenesen berezelt, amikor rájött, hogy nagy változásokat kell eszközölnie.

Készen állok. Készen állok, hogy befogadjam a karácsony szellemének valódi jelentését.

A szeretetet, bármilyen formát is ölt. Még akkor is, ha az a kissé morcos, túlságosan vonzó főnököd formájában jelenik meg. Még akkor is, ha a kapcsolat az említett főnökkel nem a legokosabb ötlet a világon. Még akkor is, ha a főnököddel való randizás potenciálisan zűrös lehet. Ki fogom tenni magam ennek, és megkockáztatom. Méghozzá Nickkel.

És oké, talán nem a világ legnagyobb kockázatát vállalom. Lehet, hogy rajtam kívül mindenki számára világos, hogy Nick érdeklődik irántam. Vagy érdeklődött. Lehet, hogy mostanra már meggondolta magát. Talán úgy döntött, hogy nem érem meg a fáradságot. Vagy talán nem érdeklik azok a dolgok, amik engem érdekelnek. ami csak neki fontos. Mint például a vacsora. Vagy karácsonyi filmeket nézni júliusban. Vagy a csókolózás.

Vagy a randizás. Vagy esetleg a szerelem.

Vagy akármilyen dolog. Mindent akarok Nickkel.

Az irodájában felgyullad a fény. Nem láttam bejönni, ami azt jelenti, hogy nem vette a fáradtságot, hogy elmenjen az asztalom mellett az irodájába menet. Általában megteszi. Ez mindig is bosszantott. Egészen a mai napig, persze. Ma úgy érzem, mintha ez rossz ómen lenne. Vagy elutasítás. Aztán megint csak valószínűleg nem olyan rossz érzés, mint amikor valaki azt mondja, hogy úgy tesz, mintha nem is feküdt volna le veled, a veled való együtthálás utáni reggelen.

Ahogy én tettem Nickkel.

Veszek egy mély lélegzetet, aztán összeszedem az új adventi naptáramat, és megigazítom a ruhám szegélyét, egy fehér téli gyapjút, amihez egy égig érő piros magassarkút párosítottam. Lehet, hogy nincs szükségem a magassarkú cipőre ahhoz, hogy felérjem Nicket, de elképesztő dolgokat művel a lábammal. És az önbizalmamnak sem árthat, az biztos. Ráadásul, ha ez rosszul sül el, az irodájából kifelé menet még mindig hasra eshetek, és az összetört szívemen kívül lesz más mentségem is, hogy a hét hátralévő részét kivegyem.

– Hoztam neked egy karácsonyi ajándékot – mondom ezt úgy betipegve a magassarkúmban belépdelve az irodájába, hogy nem esem hasra, de amint odaérek, majdnem összeakad a nyelvem. Abban sem vagyok biztos, hogy nem dadogok, amíg Nick végül válaszol.

Felpillant a számítógépéből, amikor a bejelentésemmel belépek az irodájának ajtaján, arcára meglepetés ül ki. Valószínűleg arra számított, hogy elsunnyogok. Vagy talán azt hiszi, hogy azért jöttem, hogy ismét elmondjam neki, hogy nem akarom újrakezdeni.

Olyan bunkó voltam.

Akarom, hogy megismétlődjön. Persze, hogy akarom, hogy megismétlődjön.

– Csak nem egy karácsonyi nyakkendő? – kérdezi végül, lecsukja a laptopját, hátradől a székében, és engem bámul. – Folytatod a nagybátyámmal megkezdett hagyományt?

– Nem – csóválom a fejem, és karácsonyi pirosra pirulok. – Nem nyakkendő. És semmiképp sem olyan ajándék, amit a nagybátyádnak adtam volna.

Nick ma zöld nyakkendőt visel. Moha színe van, és úgy néz ki, mintha gyapjúból lenne. Ünnepélyes, de divatos, és lenyűgöz, ahogyan még jobban kiemeli a zöld szemét. Mint a tökéletes karácsonyfa vagy egy négylevelű lóhere.

Nagy levegőt veszek, megfordulok, és becsukom az irodája ajtaját, kezem egy pillanatra a fának támaszkodik, miután a zár a helyére kattan. Korán van, és csak egy maroknyi alkalmazott ül az asztalánál, de mégis. Minden magányra szükségem van, amit csak bírok a következő részhez.

Amikor megfordulok, a tekintete a csukott ajtóról a kipirult arcomra siklik, egyik könyöke a szék karfájára támaszkodik, mutatóujja az alsó ajkát kopogtatja. Nagyobb érdeklődéssel figyel engem, mint egy pillanattal korábban, ha ez lehetséges. Aztán megint csak nem mintha valaha is becsuktam volna az irodája ajtaját. Nem úgy, hogy én is bent voltam.

– Csak szeretnék mondani valamit – jelentem be. Aztán rögtön nem mondok semmit. Kifújom a levegőt, és előre-hátra ropogtatom a nyakcsigolyáimat, mintha valamilyen edzéshez készülődnék.

– Azt szeretnéd nekem adni? – kérdezi, s a kezemben lévő csomag felé biccent, egyértelműen valamilyen cselekvésre próbál rávenni. A modora bátorító, nem türelmetlen. Ez erősíti az önbizalmamat.

– Még nem – felelem, s kicsit kihúzom magam. Légy bátor, mint Rudolf, emlékeztetem magam.

– Oké – mondja, s a széke háttámlájának dől, engem figyel. – Nem szeretnél helyet foglalni? – kérdezi, s az íróasztala előtti egyik szék felé int a fejével.

– Nem. Jobb, így állva.

– Ó – reflektál. Ismét óvatosnak látszik, kicsit kihúzza magát, és az alkarját az íróasztalra támasztja, arcán rezignált kifejezés ül.

– Dehogy, ez nem igaz – csóválom a fejem. – Múlt héten azt kérted tőlem, hogy ismerjem el, hogy bejössz nekem – kezdem. Bár megint kissé óvatosnak tűnik, de nem szól semmit, egyszerűen csak figyel engem, és várja, hogy kifejtsem a részleteket. – Szóval ez az, amit teszek. Beismerem. Tetszel nekem. Nagyon is kedvellek.

Egy csipetnyi mosoly játszik az ajkán, és az arckifejezése eléggé megenyhül ahhoz, hogy megerősítse a bizalmamat a folytatásban.

– Nem igazán praktikus, hogy tetszel. Vagy akár mellőz minden logikát. Valószínűleg nem is okos dolog. És néha még mindig elég bunkó vagy. És talán meggondoltad magad, hogy nem kedvelsz-e engem, annak ellenére, hogy te csókoltál meg először, és elképesztően figyelmes szerető vagy. – Azt hiszem, egy pillanatra elkalandoztam. Ki a fene mond olyan szavakat a szeretőjének, hogy szerető? Ehh…

– Holly – szakít félbe Nick finoman, de most már határozott mosollyal az arcán.

– Igen? – A szívem olyan hangosan dobog, hogy biztos vagyok benne, hogy hallja.

– Szerintem beszédet is akarsz mondani, és nagyon szeretném hallani a többit is, de gyanítom, hogy az a rész, amikor megpróbálod magadat dumálni ebből a helyzetből, nem szerepel a forgatókönyvben.

Ehh, igaz. Koncentrálj, Holly.

– Én is azt akartam, hogy megcsókolj – folytatom. – A legelső napon. Még az első nap előtt, mert már láttam rólad képeket a húgod közösségi média oldalán, és vonzódtam hozzád. Elkezdtem szexi dolgokat képzelni rólad. Megcsókoltalak és... – Itt elnémultam. Nem igazán kell hallania, hogy mi volt a többi gondolatom. A mosolya azonban csak még szélesebb lett, úgyhogy azt hiszem, értette a célzást. – Aztán megjelentél, és rájöttem, hogy a kis fellángolásom veszélyesen kicsúszott a kezemből, mert olyan volt, mintha minden levegőt kiszívtak volna a teremből, amikor beléptél – vallottam be. Mintha gyomorszájon vágtak volna.  Személyesen sokkal vonzóbb és jóképűbb volt, mint amire számítottam.

– He?

– Mi az, hogy he? – vágom egyik kezemet csípőre, fejemet dacosan oldalra billentem. A „he” nem igazán az a válasz, amit szerettem volna hallani. Felszegem az állam és kihúzom a vállam.

– Azt hittem, már az első nap utáltál. Fogalmam sem volt róla, hogy pajzán dolgokat táplál velem kapcsolatban, Miss Winter.

A szemeim elkerekednek. Ó, Istenem! Általában csak akkor borulok ki, ha Hollynak szólít. De most már az is szexnek hangzik számomra, amikor Miss Wintert mond. Ez jelentősen meg fogja bonyolítani az életemet. Finommód.

– Hát, kigúnyoltad a muffinjaimat – válaszolom morcosan. – És egy kicsit bunkó is vagy. A fantáziámban mindig kedves voltál.

Felkacag, hátradől a székében, és szórakozottan szemez velem.

– Az voltam?

– Az voltál.

– Tudod, én is fantáziáltam rólad – mondja füstös hangon, a szeme elsötétül, és a tekintete lustán fel-alá vándorol rajtam, megállva a bokám köré tekeredő piros magassarkúm pántjain.

– Tényleg? – kérdezem. Tetszik, ahogyan ezt mondja. Nagyon is tetszik.

– A képzeletemben sosem voltál kedves. Nagyon-nagyon pajkos voltál.

– Az voltam? – pirulok el, de nem tudom, miért. Aligha vagyok felelős azért, amit Nick mocskos gondolataiban teszek. De lehetnék. Szeretnék az lenni. Talán eljátszhatnánk egy kicsit.

– Véglegesen kitiltott a Mikulás a jó kislányok listájáról – közli Nick, feláll az íróasztalától, megkerüli, és megáll velem szemben az íróasztal előtt.

– Ez aztán a huncutság – suttogom, miközben végigsimítom a nyakkendőjét az ujjaim között. Teszem ezt azért, hogy közelebb húzzam magamhoz.

Engedelmeskedik, és a fejét az enyémhez hajtja, egyik keze a tarkómra simul, a másik pedig finoman az állkapcsomra mozdul. Aztán megcsókol. Hiányzott az ajkai érintése az ajkaimról. Hiányzott az érzés, ahogy a testem az övéhez simul. Ő hiányzott a legjobban.

És most már csak az enyém. Boldog karácsonyt nekem.

Belemosolygok a csókba, és ettől ő is visszamosolyog, aztán mindketten nevetünk. És ha már a karácsonynál tartunk...

– Most már szeretnéd az ajándékodat? – kérdezem szégyenlősen, egy apró mosollyal az arcomon, ahogy felé nyújtom a vékony csomagot.

– Igen, köszönöm. Milyen kényelmes kis ruha van rajtad. – Okosan kikerüli a kezemben lévő kis csomagot, játékosan megpróbálja megcibálni a kötött ruhám nyakkendőjét.

Szigorúan a homlokomat ráncolva térek ki előle.

– Kérem, csak munkaidő után csomagoljon ki, Mr. Saint-Croix.

– Mr. Saint-Croix? – felei vigyorogva, s felhúzza fél szemöldökét. – Ehhez hozzá tudnék szokni. De remélem, ez nem jelenti azt, hogy abbahagyja a bámulást és az orra alatti morgást arról, hogy mekkora Grincs vagyok. Már alig várom.

– Micsoda? Én mindig bűbájos vagyok. Te vagy a Grincs!

– Ha te mondod – hajol felém, hogy újabb csókot kapjon, de én a mellkasára teszem a kezem, hogy megállítsam.

– Nyisd ki – utasítom, és a kezébe nyomom az ajándékot.

Elvigyorodik, leül az asztal szélére, és megtapogatja a sima, vidám ünnepi ajándékcsomagolást. Így szemtől szembe állunk, és kísértésbe esem, hogy odahajoljak hozzá, és megcsókoljam, de tudom, hogy ha megteszem, sosem jutunk el az ajándékig. A szeme körül a szarkalábak vidáman táncolni kezdenek, amikor rám mosolyog, és nem is tudom, hogyan tudtam neki ilyen sokáig ellenállni.

– Oké, de csak hogy tudd, te voltál az egyetlen dolog, amit karácsonyra szerettem volna – mondja csendesen, a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrva, és a szívem majdnem megáll a tekintetétől és komoly hangjától.

Teljesen kivagyok. Szerelmes vagyok a dögös főnökömbe. És nem is lehetnék boldogabb ettől.

– Én is – ismerem be. Aztán beadom a derekam, és adok neki egy gyors puszit, és elhúzódom, mielőtt megzavarná a figyelmemet. – Nyisd már ki! – sürgetem, szinte szédülök, hogy láthatja a buta ajándékomat, mert ez egy szívből jövő ajándék, a legjobb fajtából való.

 Letépi a papírt, hogy felfedje az általam készített adventi naptárat. Csakhogy ez inkább egy randinaptár. Egy szexi randinaptár, nem csak csokira bukkanni benne. Csupa mocskos jegyzet és pajzán ötlettel tele, hogyan tölthetnénk el egy vagy akár tíz szabad hétvégét, kicsi, sorszámozott ajtók mögé rejtve.

– Ez valamiféle naptár... – forgatja, jogosan értetlenül. – Egy adventi naptár. Csak fura dátumok vannak rajta.

– Van egy ajtó a Valentin-napra is – mutatok neki egy szívecskés ajtót. – És itt van egy a születésnapodra. Egy a mozi estére, és egy bármelyik hónap tizenegyedik napjára, amit te választhatsz, csak úgy. És itt van ez, egy általad választott szerdára, de annak az a feltétele, hogy munkaidő után legyen – bökök rá egy másikra, veszem sorra az összes apró ajtót a díszes borítással.

– Munkaidő után – visszhangozza utánam, és egy mindenttudó mosoly jelenik meg a szája sarkában. – Miss Winter, vettél nekem egy huncut adventi naptárat? – kérdezi, majd közelebb húz magához, és ad egy puszit a nyakamra.

– Persze, hogy nem vettem – sértődöm vérig. – Én magam csináltam.

 

VÉGE

---

[1] Karácsonyra csak egy csókot szeretnék tőled.